A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-14 / 24. szám

LOVIC&K teLA ui. — Hallod-e te, Julis! Megboiondítsz a boroddal, aztán bele találok harapni a húsodba! — Amelyik kutya ugat, az nem harap, János! Gál Jánosnak eszébe villan a megbánás: miért is kellett neki bejönnie, ugyanakkor meg egy kicsit tetszik is neki ez a játék. Régen játszadozott már idegen asszonyokkal, de azért csak feláll, hogy menjen. — Maradjon még, vagy talán tényleg megijedt, hogy ilyen hamar ei akar szelelni ? — ugratja Jánost tovább az asszony. — Ne ingerelj te, asszony, mert a sezlonra talállak vágni, aztán a jóég se tudja, mi történik itt! Ezen aztán jót nevetnek mindketten. Julis elkomolyodik váratlanul, és nagyot sóhajt: — Nehéz az élet, János! — Nehéz a fenét. Teli a házatok, a kamrátok, van szép derék embered ... — Mit ér a szép almafa, ha nem terem gyümölcsöt! — mondja az asszony bánatosan, szemlesütve. — Magának van szép kisfia, olyan, mint a nyíló rózsa, maga boldog lehet. . . De én? ... — Értlek, Juliskám, dehát... — áll fel János zavartan forgatva a kalapját. — Mindenkinek megvan a maga terhe, hidd el... Hát csak, gyere estefele, no, isten veled! — s iszkol az elnök kifele, mintha harapós kutya cibálná a nadrágszárát. Kenderék szomszédjában lakik az apósa, oda kanyarodik be most János. Apósa a disznói körül piszmog: fúr, farag, szegei — karámfélén mesterkedik nagy buzgalommal. Mosolygós az adjonisten, olyan a fogadjisten is. De a mosolyok nyomban leolvadnak az arcokról, mihelyt János kipakolja jövetele célját. János biztosra jött, mert ki más érthetné őt meg jobban, ha nem az apósa. — Nem tehetem fiam, — mondja az após. — Látod, teli vagyok munkával, azt se tudom mihez kapjak. Tavasz óta mindig ezért rágja a fülem ez a vén asszony - fejével a ház felé bök. - Ha meg nem csinálom, lesz itt földindulás, meg minden egyéb. Nem tehetem, fiam, lásd be! — Magának mindig előbbrevaló a maga munkája. — Hát most éppen úgy van, Jánosom! — mondja az öreg és egy szög beverésére összpontosítja minden figyelmét, mit sem törődve a vejével, akit elönt az epe. — Ez most nagyon fontos. A malacok mindig a kertben csavarognak, oszt még az ördögöt is kitárnák a földből. . . Már csak rajtam nem múlik az a gyűjtés, hiszen van elég ember a faluban — mondja az após szelíd hangsúllyal, oktatón. János vékonyába vág az após nyájas, nyugodt hangja, de türtőzteti magát, amennyire lehet. — Rendben van, apa!... Legközelebb majd megnézzük, hogy ki hány munkaegységet dolgozik le, nem olyan biztos, hogy a félhektár termését mindenki az udvarába viszi. Isten áldja! — fordul a vő sebesen, de még sebesebben indul elfele. Mintha vasököl ütné mellen az öreget. Nem tántorodik meg tőle, csak a feje vetődik magasra, meg a szegelés marad abban. Nagyot kurjant a veje után: — János!. .. Hallod! . .. Hát ne szaladj el, hát gyere vissza! ... Hát megtennél ilyesmit a saját apósoddal szemben?... János megáll és visszafordul, de csak egy pillanatra: — Én csak egyfajta embert ismerek: becsületes, jó munkást! A többi mind szemét! — feleli a vő keményen, haragos szemmel, s már a kiskapun túl, az utcát méri szikrátütö lépéssel. Tátva marad az após szája. Tíz év óta ez az első eset, hogy veje kemény szóval távozott az udvarából. De őt sem vajból gyúrta az élet: — Fejébe szállt a dicsőség a marhának! — köpi ki a mellében összefutó haragot, s mérge a könnyű félkézbaltát a favágó tuskóba suhintja. Mélyre fut a balta éle és beletapad a tuskóba, akár csak János szava az apósa lelkébe ... A vendéglő nyitott ajtaja füstfelhőket ereget, emberi hangok nagy összevisszaságát szűri, meg a sokféle ital kevert szagát leheli kifele. Kint tiszta, kék vásznat feszítve bámul az égbolt. Ide hallik az ezernyi fényes pikkelyest simogató patak habjainak a feleselése. a fényporos levegőben szánkázó bogarak zsongó muzsikája, a madárdal pazar daljátéka. Lassanként ide nyújtják a patakot szegélyező, eget piszkáló, karcsú jegyenyék is az árnyékukat. De nem, nem kell a május ezer színben játszó teste, nem kell az ezer illattól terhes levegője! Kihalt minden, csak a vendéglő füstös odújában zsong az élet. Hat asztalnál keverik az ördög bibliáját, ugyanannyinál nyakalják a szeszt mértéken felül. Azért akad csendes szemlélő is, aki egy pohár söröcske mellett üldögél vagy álldogál. Az asztal alatt még nem hever senki, de Bujtor Gábort már nem sok választja el tőle. Az a szerencséje, hogy szék van az ülepe alatt, mert állva aligha bírná egy percnél tovább a talpa. Szesztől lázas szeme néz, néz. de alig lát valamit. A nyelve forgását ólmos nyűg fékezi, mégis mondja, egyre mondja a magáét, megunhatatlanul mindig egyet hajt, mint a pereces. Gál János belép, körülnéz, kér egy kis pohár sört, iszik belőle, aztán az emberekhez fordul. Elmondja a vezetőség határozatát. A lucerna megszáradt, tehát lehet gyűjteni. Van, aki figyel, de a legtöbb rá se hederít. A kártyát tovább keverik, az italt tovább kortyolgatják: s a pillanatnyi csendből ismét zsivaj lesz. Aztán egy rekedtes hang megjegyzi: — A májusi eső aranyat ér... Csak már esne, nagyon kellene. — Nem bolondozni jöttem én ide, emberek! — mondja az elnök kissé keményebben. — Azt hiszem mindenkinek érdeke, hogy jó takarmányt gyűjtsünk be az állatoknak. (Folytatjuk) 14