A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-14 / 24. szám

• Lányom levelez — No, mi az, kislányom — kérdeztem, hogy sincs, hogy minden kapott levélre válaszolhasa minap a szerkesztőségünkből hazajövet meg- sak. láttam lányom gondterhes arcát. — S akkor mi a teendő? — kérdem. — Jaj, apukám, ne is kérdezd, nagy baj van! — Én már kitaláltam — vágta rá lányom Ma reggel megint egy tucatnál több levelet kap- nyomban. — Tudod, írok egy szép levelet a tani. romániai pionírok lapjának, megkérem a szer— Ezen a héten összesen mennyit? — kí- kesztöséget, közöljék a levelemet, melyet az váncsiskodtam. ottani ismeretlen pionír barátaimnak küldök, — Majdnem százat. Mindegyikben van egy akik nekem írtak. A cikkben — ez lesz életem fénykép, vagy képeslevelezölap. első cikke — megírom, hogy mennyi postát — Hát igen, nem csekélység — vigasztaltam kaptam, s mennyire báni, hoyy nem tudok rtiina gyereket —, attól főhet is a fejed, de már denkinek személyesen válaszolni. Hanem a levea postás is mosolyog. Tegnap messziről intege- leket szétosztjuk az iskolában a mieink között tett felém, s nevetve mondta: „Az egész bértláz — már a lányokkal megbeszéltem, ök benne nem kap annyi levelet, mint a maguk nyolcadikos vannak, a fiúk meg csak nem hagynak cserben lánya." — így minden egyes pionír fiú és lány, aki ne-Ügy érzem, el kell mondanom e levélözön kern írt, mégiscsak megtalálja nálunk levelező előzményét. A romániai pionírok lapjában he- társát. A romániai gyerekek is biztosan megértekkel ezelőtt megjelent egy rövid hír, hogy tik azt. Hát nem? Csehszlovákiából szívesen leveleznének az alábbi — Biztos — felelem. pionírok, s e névsorban Juditom neve és címe — De tízet azért megtartok magamnak — is ott szerepelt. A kislány úgy gondolta, kap feleli öntudatosan lányom. majd egy, legfeljebb két levelet, s így romániai Hát igen, úgy érzem, jó megoldás. Nem is gyerekekkel is elbeszélgethet írásban iskolai azért mondtam el az egészet. Másért! Közel munkájáról, az itteni gyerekek életéről, szóra- száz fiatal levelezhet majd kislányom iskolájából kozásairól stb. Igen ám, de amint" az előbbiekből egy szomszéd nép unokáival, az életről s a békilunik, egy hét leforgása alatt közel száz levél kéről. Az én gyermekkoromban, ha sok-sok érkezett. Édes, aranyos sorok, kedves gyerme- millió emberke megteremtette volna az ilyen kektól. A felnőtt embert valósággal elönti a kapcsolatokat, akkor talán a sok milliónyi kis szeretet melege, ha ezeket a leveleket olvassa, sziv akarata megbénította volna a puska után Mennyi öröm, jókedv, értelem, életszeretet csen- kapó felnőttek kezét. Amit akkor elmulasztotdül, árad ki belőlük. Megváloszalatianul persze tunk, most valósítják meg gyermekeink — épínem lehet hagyni egyet se. És minden vissza- tik, erősítik az emberi kapcsolatokat, kicsi gyermeno levélhez egy képes levelezőlapot is kell meki szíveken át maguk és a felnőttek között, tenni, mely hazánk szépségéről beszél majd a Jó érzés, derék munka . . . S öreges brummogáscímzettnek. Hát nem mondom, száz levél meg- sal még olykor-olykor arról beszélünk, hoov válaszolására tenger idő és szép zsebpénz kell... fiatalságunkkal baj van. Pedig nincs! — De apukám, annyi zsebpénzem két hónapra NAGY JENŐ Némely telhetetlenhez Miért e könyöklés inszakadásig ? Mindegy mi módon kerültök jelül? Míg hajatokra hull, hull a pernye, ti csak csatáztok rendületlenül. Ti nem látjátok hamvát a nyárnak s a Duna kékjét, hol szökken a fény, vakondokmódján inkább sötétben aranyért jártok lihegve. De én nem, nem akarok elmenni minden pompás juss mellett, mit az élet ád ingyen mindannak, ki gyermekhittel, engedelmesen rábízza magéit. Bennem víg dallá szépül a munka, a kenyeret én kalácsként nyelem, hitet rézpénzre fel sose váltok, s szentség előttem a hü szerelem. Bárhol is járok, vár rám a szépség, azt gyűjtögetem és hazahozom, s míg ti törtettek inszakadásig — én az Élettel találkozom. SIMKÖ MARGIT harminckilenc festményét és négy rajzát mutatja be a nagyközönségnek. A már véglegesen beérkezett művészt egyre jobban noszogatják — nyisson iskolát, és Courbet a közvélemény hatására — rövid időre — VÍ lóban iskolát nyit. A iskola megszűnését egy újságban közzétett manifesztumban okolja meg, és egyben magyarázza az iskolák iránti ellensz»nvét. Többek közt Igy beszél: „.. . Minden művész saját mestere kell hogy legyen . .. Ügy vélem, hogy a művészet vagy a tehetség a művész számára csupán eszköz, hogy saját egyéni képességeit alkalmazza annak a kornak eszméire, ügyeire, amelyben él!" Majd így folyta) ja: ,.A szép ott van a természetben és a valósáy legkülönbözőbb formáiban, de ... a szép csak akkor szép, ha mint igazság egybeforr a/zai a korral, amelyben élünk ..." A hatvanas években Courbet palettája még színesebbé válik, bizonyos kemény vonalak eltömnek képeiről, és ellenfelei már-már azt hiszik, hogy a művész-forralamár megszelídült, meghunyászkodott. Örömük azonban korai volt, mivel a tengeri táják, szarvasok és levegős erdők ábrázolása mellett megfesti úgynevezett valláserkölcsöt gyalázó művét, a „Hazatérés a lelkigyakorlatrói"-t. A képet, melyen szamárháton ülő és gyalogoló részeg papok csoportját látjuk. Port Berteau-ban, egy Faure nevü révésznél festette. F.gy alkalommal látogatókat kapott, s ezek megdöbbentek, amikor a művész első emeleti műtermében egy szamarat láttak heverni az ágv előtt és papi köntöst az ágyon. Az óvatosságra intő látogatóknak Courbet mosolyogva felelte: „Ezt a képet a Salon még akkor is elutasítaná, ha netán Rafael festete volna meg. Hiszen a császárnő menten megpukkadna!" El is utasította. A rendőrség még azt sem engedélyezte, hogy a képet az „Eulutasítottak szalonjában" kiállíthassák. Az ok a valláserkölcs megsértése volt. Fortuna istenasszony azonban továbbra is támogatja vakmerő kedvencét. Courbet két — a jjárizsi és brüsszeli — világkiállítás babérait learatja, s nála népszerűbb festő nemigen akad Franciaországban. Az ország vajúdik. A közéleti és a gazdasági élet, valamint a művészet válságokkal vemhes. Ezernyolcszázhetven tavaszán már nyilvánvaló volt, hogy a császárság végnapjait éli. Csupán Bonaparte nem akarta tudomásul venni a valóságot. Még mindig impériumra vágyik, és hogy bizalmának belső fényét növelje, elhatározta, hogy Courbet-1 mindenáron megnyeri az uralkodóháznak. Így aztán a festőt — annak tudta nélkül — a becsületrend szalagjával tüntetik ki. A művész azonban hü marad önmagához és elveihez, courbet-i gesztussal — nyílt levélben — utasítja vissza a császári kitüntetést. „Fclgári meggyőződésem tiltja, hogy olyan kitüntetést fogadják el. amely elsősorban a monarchia gondolatát szolgálja." Majd így folyta jta: „B'ecsületemhez leszek hü. ha hü maradok elveimhez. Ha ezeket feladnám, akkor a becsületet adnám fei a becsület látszatáért..." Majd biztosítja a szépművészetek új, elődjénél demokratikusabb gondolkodású miniszterét, hogy a visszautasítás éle nem az ő személye ellen, hanem a monarchia intézménye ellen irányul. Az események ezután már filmszerűen peregtek. Elkezdődött III. Napóleon háborúja a poroszok ellen. Courbet-ben ismét felébredt a forradalmár. Harcolt a császár és a poroszok eilen — a köztársaságért, majd a párizsi kommün soraiban küzdött a versailles-i ellenforradalmi polgárság ellen. „Napóleon úr dinasztikus háborúba kezdett: ez a kretén főparancsnokká nevezte ki magát. Ma elmegyek az országgyűlésbe, kihirdetjük a császárság eltörlését" — Irta szüleinek Courbet ezernyolcszázhetven augusztusában. A köztársasági kormány kinevezi öt az országos müzeum-bizottság elnökévé. A bizottság, de főleg Courbet áldozatos munkájának köszönhető, hogy az ostromlott Párizs műkincseiben számottevő kár nem esett. Thiers a vérbosszú napjaiban ezeket az érdemelt semmibe sem vette, ellenben a Vendöme-oszlop lebontatásáért tette felelőssé a művészt, akinek pedig az egészhez igen kevés köze volt. Ezernyolcszázhetvenegy március tizennyolcadikán az ostromlott Párizs dolgozói kikiáltották a Kommünt, a világtörténelem első proletárállamát. És Courbet most sem habozott! Beállt az „egeket ostromlók" soraiba! Április huszonharmadikán tagja lett a párizsi kommünnek, megválasztották a szépmüvészetek népbiztosává, s ugyanakkor Daumier, Corot, Manet és Monet támogatásával a müvészbizottság élére került. Május huszonnyolcadikán a kiéhezett, meggyötört Párizs megadta magát, és elkezdődött a rémuralom. Nem volt kegyelem! A versailles-i gyávák férfiak, aszonyok és gyermekek tízezreit ölték halomra, további tízezreket bört "ibe és gályákra küldtek. A nagy francia forradalom jelszavait — „szabadság, egyenlőség, testvériség" — elsodorták a proletár vértanuk kiontott vérének hullámai. Június hetedikén letartóztatták Courbet-1 és a Sainte Pélagie börtönbe zárták. A hadbíróság előtt Courbet Igen férfiasan viselkedett. Othónapi vizsgálati fogság után hathónapi börtönbüntetést kapott. Pedig a bíró is jói tudta, hogy a vád koholmány. Hat hónap börtön és hatezer frank perköltség megtérítés — ez volt az ítélet. Feliebezni nem lehetett kihez. A mester ekkor még súlyos betegségének csupán a kezdetén volt. s így börtönében sokat festett. Remélte, hogy kiszabadulása után majd ismét részt vehet a „Salon" kiállításain. Csalódott! Politikai ellenfelei, a kis tehetségű percemberkék rágalomhadjáratot indítottak ellene, lehetetlenné tették további művészt érvényesülését. A burzsoázia Courbet elleni hajszája igen érthető, hiszen a művész egész életével, emberi magatartásával és művészetével mindig a haladás és a demokrácia zászlóvivője volt. Bátor és vakmerő férfi, aki a hadbírónak is megmondta a Inagáért: „Megvetem ez irtó háború vezetőit: veszettségük csupán gyengeségüknek és szellemi törpeségüknek a bizonyítéka. Művész vagyok, soha eszembe se jutott rombolni, pusztítani és ölni. Harcolni a'zonban igen! A győzelem után én nem gyilkolnék — ellenkezőleg, védeném ellenségeimet, már csak azért is, hogy érezzem — igazam van"! Kiszabadulása ufan két évvel, az új reakciós francia parlament huszonhárom jobboldali képviselőjének indítványa alapján) a bíróság Cour-] tet-t a Vendome-oszlop felállítása költségeinek megtérítésére ítélte. Elkobozták rajzait és festményeit. gyűjteményeit és festőkellékeit — még ruháitól is megfosztották! Háromszázhuszonhá-' romezer frank kártérítést követelt tőle a Harmadik Köztársaság. Courbet nagyon jó! tudta, hogy elveszett ember. és ha nem menekül Franciaországból, börtönben hal meg. Ezernyolcszázhetvenhárom július huszonharmadikán titokban Svájcba emigt ált. La Tour de Peilz nevű városkában telepedett le a nagy tó partján, Bon-Portban. Ott élt. dolgozott és vágyódott hazája után a párizsi kommün egykori népbiztosa. Hetvenhét Szilveszterén súlyos betegség végez vele. Európa nagy festőjét cs demokratáját volt kommünardok, művészek" és svájci munkások tömege kisérte el utolsó útjára. Courbet valóban a XIX. század francia művészetének volt a tengelye, a francia festészet Flaubertje volt, és a „Temetés Ornansban" á múlt század francia festménye, akárcsak a Bovaryné a XIX. század francia regénye. Courbet realizmusában érte el csúcsfokát Gross, Gericault. Daumier művészete, és ő belőle indul ki Manet, Monet, valamint a fiatal Cézanne impreszszionizmusa. Mi pedig buszkén vallhatjuk, hogy életműve hatással volt Mur.kácsynk, Paáiunk és Szinyei Mersénk alkotására is! ... 9