A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-14 / 24. szám

Szerelmesek (1844—45) Vázlat a „Kotörökhöz" (1849) Műterem (részlet) (1855) Szajnaparti kisasszonyok (1856) GUSTAVE COURBET emlékének 1819. VI. 10 — 1877. XII. 31 Courbet a Salnte Pélagie börtönében (1871) Szürke sziklák meredek masszlvja. buja zölddel párnázott völgyek és sötét erdők vízesései küldték harcba Gustave Courbet-t, az omansi republikánus parasztcsalád nagytehetségű fiát, hogy választóvonala s egyben összekötő láncszeme legyen a múlt és jövö francia képzőművészetének. hogy élete s müve a maradiak támadásainak célpontjává — a társadalom és a művészet megújhodása híveinek pedig harci lobogójává váljék. Ezernyolcszáznegyvenben apja kívánságára Párizsba megy, hogy ott az Éeole de Droit-n jogot tanuljon. Párizsban nagyon lehangolta a francia festészet akkori helyzete az ornansl hegyiekét, s hagy mélabúval ki ls jelentette: „Ha ez í festészet, akkor én nem leszek festő!" ÉS mégis festő lett, mégpedig a legjavából. Nem másolt, nem utánzott és nem tévelygett a „í art pour 1' art-isták" embertelenségbe vezető labirintusában sem. A hagyományok helyes ismeretéből és saját, független, szabadságszerető egyéniségéből kiindulva, korát és kora társadalmának krónikáját festette meg. „Nem azért lettem festő, hogy festőszámba, hanem hogy emberszámba vétessem!" — mondogatta, és nála ez az álláspont csak egyet jelenthetett: a holnapot Idézők mellé állni, és harcolni a tegnap visszahúzó erői ellen. Mint sok mást, Courbet-t is a Louvre képtára nevelte festővé, és ha nem is voltak tanítói és mesterei, a .régi nagy spanyolok, Ribera, Zurbnran és Velasquez kétségtelenül nagy hatással voltak rá. A franciák körül csupán Gericault-t, Crosst, Th, Rousseau-t és Delacroix-t ismerte el. Rengeteget fest, és közben a francia és német filozófusokat tanulmányozza. Megismerkedik J. Proudhónnal, és magáévá teszi a jzocialista tanokat. Ezt az alkotó korszakát Courbet „Inasévekrlek" nevezi, s ezzel önmaga is elismeri, hogy akkor festett képei nem mentesek a romantikusok hatásától. Az ezernyolcszáznegyvennégyben a „Salonban" elfogadott és ottan kiállított „Courbet és a fekete kutya" című képe ls erről tanúskodik. Az oroszlánkörmök azonban már látszanak ! Az ezernyolcszáznegyvennyolcas barikádharcok idejében teljesen leveti a romantikusok hatását és politikai republikanizmusa megszilárdul, festői zetében pedig egy megfontolt eszmei irányvonal, a realizmus dominál egyre jobban! A bornpartísta és a jakobinus páholyok ellen irányuló Szocialista klubot alapit. A jakobinusokat különben is történelmi republikánusoknak nevezi, és a francia fiolnap építőit a szocialistákban látja. Egy év múlva Gustave Courbet és Theodore Rousseau a „Salonban" díjat nyernek. Bár a kincstár megvásárolja egyik képét, a hivatalos kritika azonban már ellenségesen lép fel vele szemben támadja a képeire átvitt polgári demokraratikus világnézetet. Ekkor van szó első Ízben az elmarasztalásnak szánt „realista" megjelölésről. Pedig a beavatottakon klvül még senki sem tudja, hogy az „ornansl paraszt" még csak most készül az igazi várostromra. ötvenben a „Salon" falain kilenc Courbet kép függ. Köztük a ,,Kötörők" és a „Temetés Ornansban"'. És kitör a botrány! Mert a kilenc Courbet kép. kilenc arculcsapást jelent Bonaparte N. Lajos kormányának. Az ornansi mester remek képelnek realitása lerántja a hazugság rózsaszín függönyét a meztelen valóságról, és lelplezl a bonapartista fényűzés hamis csillogását. És a politikai aszpektuson túlmenően Courbet fellépésének művészi szempontbői ls igén nagy jelentősége völt. A „Temetés Ornansban" lényegében a romantícizihus tecnetése is. A romantikusok közül csupán Th. Rousseau-t és Delacroix-t1 hagyja „életben". Ugyanakkor a „Kőtörők"-ben, a szabad fény forma- és színbontó hatása alatt Impresszionista elemek fedezhetők fel, csak úgy, mint a későbbi Három angol kislány című festményén, amelynek megalkotása nélkül Renoir festészete el sem képzelhető. Ekkor kezdődfk Courbet nagy korszaka, a kiváló festő „határvonal és összekötő láncszem" szerepe is éppen ezekben az években a legplasztikusabb. Courbet demokratizmusa azonban nemcsak művészetében és elméleti fejtegetéseiben, hanem a gyakorlati életben is megnyilvánult. Már „áttörésének" évében megrendezi úgynevezett vándorkiállításait. Omans, Besancon, Díjon, Stmssbourg, Lyon és más vidéki francia városok voltak a stációk. És merem állítani, hogy a XIX. század nagy orosz demokratikus íestöcsoportjának, a peredvizsnikoknak éppen Courbet volt a szellemi elődje. Lehet, hogy Kramszkoj és társai éppen az ő példáján felbuzdulva rendezték meg Oroszország nagyobb városaiban vándotki&ilításaikat. Kramszkoj, Rjepin és Staszov járták Párizsban, jól Ismerték a múlt század francia képzőművészeit, és nem véletlen, hogy közülük éppen Courbet-t és Daumler-t értékelték — demokratikus és realista művészetükért a legmagasabbra. A2 elkövetkező évek Courbet sikerét és hírnevét csak megsokszorozzák. Képei külföldön: Belgiumban, Németországban, Angliában és Amerikában is keresettek. így aztán a császári udvar is beadja a derekát. Végül is megpróbálják Courbet-t megvásárolni. Ámde Nieuwerke gróf korrupciós kísérlete csődöt mond. A mester gúnyosan utasítja vissza az uralkodóház ajánlatát. A párizsi világkiállítás pavilonjába tizenegy Courbet kép került. Két kiváló művét, a „Temetést" és a „Műtermet" a zsűri elutasította. A festő az elutasításra Igen sajátosan reagál. „Dac pavilont" építtet a világkiállítás képzőművészeti terme mellett, és az „ellenkiállltáson"