A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-31 / 22. szám

de sok-sok izgalomba, verejtékbe. Válassz. Döntsél, kivel emlegessék mától kezdve a nevedet. Géza is egyre bátrabb lett mellettem, s ő is belátta, hogy ezen túl kell esnünk a lehető leggyorsabban, s Ms köhécselés után szintén biztatni kezdte Katit. — Válassz, Varga Kati! Kinek a májusfája becsesebb a szivednek? Kati apja szegény fuvaros volt, s ma már tudom, hogy nehéz volt választania. Kati lesütött szemmel állt, mi pedig mindketten egyforma eséllyel ibíztunk. Vártuk a döntést. A hajnal már derengett a keleti égbolton, s a galambok is fészkelődni kezdtek az eresz alatt. Különben még teljes csend volt. A toronyóra is csak félve kongatta a hármat. — Édesapám — rebegte a lány alig hallhatóan — tessék helyettem beszélni, úgy, ahogy már régebben eldöntöttük — s ezzel mint egy tündérke már el is tűnt az ajtó mögött. Most már Varga bácsi szavait lestiik. Nem sietett a válasszal. Üjból rápöfékelt, még a pipaszárat is megigazította, s torkát júl megköszörülve Így szóit: — Gyerekek, már 'hajnalodik. Miattatok egy szemernyit sem tudtam aludni, tehát munkára. iNines sok időnk. Nosza, hamar állítsuk fel ezeket a fákat. — Megköpte a markát és egyenesíteni kezdte az egyik fát. Odaugrottam s ketten illesztettük a kapuoszlophoz. Kimondhatatlanul boldog voltam. A vérem úgy muzsikált, akár egy tündéri zenekar. Már nem haragudtam szegény Gézára, aki leverten, csüggedten távozott. Magával cipelte virágait és szégyenét. Néhány perc múlva úgy állt az én két erdei fám, mint két szál égö gyertya. Gyenge hajnali szellő támadt a Sajó felett, 'belefésült a nyírfák zöld kontyéba, és a levelek halkan, álmodozva suttogni kezdtek. Minden szavukat értettem. 19 — Nesze nektek, három királyfi — gondoltam keserű gúnnyal —, itt jön a sárkány! 'Lapultunk és vártunk. Lesz, aimi lesz! Az úton, a falu előtt, egy puskás emiber közeledett, s néhány pillanat múlva megszólalt egy ismerős, mély hang. — Gyula fiam, gyertek elő, én vagyok! Elősompolyogtunk. Álltunk lesütött szemmel, akár a szüzek Amor pillantása alatt,' Végre Gyula megszólalt. — Édesapám, a fa az enyém... ök csak segítettek nekem — s ránk mutatott — Nem kérdeztem — felelte kurtán az erdők őrizője —, hanem azt majd megkérdezem, hogy mertél szó nélkül egész éjjel elcsavarogni. Anyád összejárta már a falut érted, s végül is itt találok rád éjnek idején, áz erdő közepén! Akár a haramiák! — Ne tessék haragudni, Gyula bácsi — kockáztattam meg én is a szőt. — Ne locsogjatok, mint a vénasszonyok, hanem indulás! - S azzal a puskát a meglepett Jancsi gyerek nyakába akasztotta, aztán az egyik fát máris a vállára emelintette. • Könnyedén, akárcsak Arany János Toldija a vendégoldalt. Biztatón ránk szólt. — Hozzátok! Örömünkben olyat ugrottunk, akár a bakkecske^ A csatát megnyertük! — Vigyétek, ahova akarjátok — szólt a kerülő s elvéve a kétcsövűt, visszaindult az erdő irányába. Ujjongva összeölelkeztünk, is folytattuk diadalmas utunkat. Szerencsésen beértünk Katdék udvarába. S amikor, az ajtó előtt végigfektettük a pünkösdi szerelemfákat, újabb meglepetés nyitott ránk az ajtóból. Varga Bácsi volt. — Te vagy, Pista? — kérdezte hangosan. — Én —«nyögtem ki halkan. Mi vagyunk ... — Baj van, fiam! — Hát mi baj van, Varga bácsi? Tessék elmondani'. Hátha segíthetünk rajta! — Nézz csak ide — s az elsőház ablakához húzott. A lábam majd a földbe gyökerezett. ' Két cserép gyönyörű virágot láttam ott, fehér papírba öltöztetve, arany szalagocskával átkötve... Mindent megértettem. Géza megelőzött. Persze, könnyebb volt neki a kertésztől, Rendek bácsitői hazakerékpározni a kész virágokkal. — Megelőzött — suttogtam újból — megelőzött — s még a hideg verejték is kiverte a homlokomat. Csak álltam egy helyben, mint akit fejbekólintottak. Aztán egy hirtelen ötletem támadt: — Mindjárt visszajövök — mondtam határozottan, s elrohantam. — Hova mégy? Gyere vissza — hallottam a fojtott hangokat, de én hátra sem néztem, csak menitem, mentem ... Halkan megkocogtattam Géza ablakát. Nehezen ébredt, de végre kiszólt a függöny mögül. — Ki az? — Én vagyok! — Ki az az én? — A jnájusfa — mondtam különös hangsúllyal. Tudtam, hogy ebből ő is mindent megérthet. Nehéz csend lapult most az ablak alatt. — Gyere ki, Géza! — Mit akarsz? — Gyere 'ki, kérlek - s még jelentősen hozzátettem: - Csak magam vagyok. Beszélni szeretnék yeled! — Az ablakon át nem lehet? — Nem lehet! Azonnal öltözz fel, és gyere ki! Egyedül alud egy szobában, s Így könynyen kisurrant. Nagyon izgatott volt. — Itt vagyok. Servusz. — Szervusz. — De nem fogtunk kezet. — Beszélj. — Gyere, megyünk, mennünk kell Katiékhoz. — Megbolondultál? — Nem én! Csak tiszta vizet akarok a pohárba! — Éjjel ez lehetetlen! — Gyere, ha mondom! Mert ha nem jössz, én a virágodat kiütöm az ablakból, és összetaposom. — Te ... hát elment az eszed ? — Jössz vagy nem... Tovább már a te dolgod — s faképnél hagytam. Utánam loholt. Mire a Vargáék udvarába értünk, Gyulának és Jancsinak hűlt helyét találtam. Az öreg Varga bölcsen hazaküldte őket, maga pedig rendületlen nyugalommal, kedélyesen pipázott. — Varga bácsi — szóltam hozzá —, tessék megengedni, hogy most azonnal beszélhessünk Katival. Mozdult egyet a bajusza, de ő nem! — Fontos, nagyon fontos - tettem hozzá még halálos komolyan. — S amit gondoltam, azt szívből gondoltam. — Hát ha olyan nagyon fontos, áin legyen. Sodorintott egyet a bajuszán, s beszólt az elsőházba. — Jányom, kijöhetsz. És kilibbent a mi kis kedves csalogányunk, akitől a lét vagy a nemlét függött ezen a tavaszi éjszakán. — Tessék, édesapám - suttogta sokatmondóan. — A fiúk akarnak veled beszélni — s felénk intett a fejével. — Katóka - szóltam elszántan —, néhány szavunk lenne hozzád. . . Nem akarjuk, hogy reggel az egész falu rajtunk mulasson. Kérlek, válaszolj, hogy kinek a májusfáját akarod megtartani. Igaz, Géza, már korábban elhozta, de nézd: én is itt vagyok — s a két nyírfára mutattam. - Én is hoztam neked valamit. Igaz, ez nem került drága pénzbe,