A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-31 / 22. szám

KOVÁCS ISTVÁN Szeretem -dinruru Nagy Géza és én „gyermekemlékezet őta" igazi jőbarátok voltunk. Ügy éltünk, akár a testvérek. Mindaddig amíg egyszer ... No, de ne vágjuk a dolgok elébe. Varga Kati boszorkányos gyorsan és •ügyenesen közénk furakodott, s egy észbontóan szép Icának vagy Katinak a jelenlétét tizenhétéves korban már észreveszi az ember ... A dolog úgy történt, hogy csupa véletlenségből mindig akkor találtunk a Vargáék vén körtefájának irányában feltűnni, amikor a lányok messzehangzó danájukkal már ábrándozva sorban ültek rajta. írhatnám azt is, hogy nem ábrándozás volt az, hanem ösztönös hadmüvelet, csatasorbavaló fejlődés. Nos, hát ha feltűntünk, oda is értünk mindig szerencsésen, ,s ha már ott voltunk, illett valami okosat szólni. Szó szót követett, s kiskakasok módjára közibük vegyültünk. Repkedtek is ilyenkor a kis boszorkányok, de arra okosan ügyeltek, hogy túl messzire el ne repüljenek. Szóval éppen úgy viselkedtek, mint ahogy ma is szokás ez falun-váróson egy. aránt. Kellették magukat ártatlanul; sikongtak, néha hátbavertek, aztán valami színes gomb vagy szalagocska miatt még harciasan birokra is keltek velünk, s ebiben az ádáz küzdelemben úgy kifáradtunk, hogy még az ágyban sem múlott el1 a szlvdobogásunk. Egyszóval: szörnyűséges volt, no. Különösen a Kati. Hát az meg olyan volt, akár az élő láng. Még a szeme is úgy perzselt, akár az óbor, és ml mindketten majd megcsábultunk utána! Tudtuk ezt jól, de egyelőre nem beszéltünk róla. A lány meg játszott velünk, akár kék kutyuskával. — Pista ugorj! — És Pista ugrott... — Géza, ugorj! — És Géza még nagyobbakat ugrott... Egy idő óta Géza szemmelláthatóan húzódozott tőlem, s tüntetőleg másokkal barátkozott. Legtöbbször a szeplős Jenővel, a segédjegyző fiával. Bevaljom, nem bánkódtam miatta, örültem, ha nem kellett látnom. Közeledett a pünkösd; a májusfa és a szerelem ünnepe. Ilyenkor már az egész világ egy dalos, virágos óriási bálterem, amelyben a legény ajándékot visz szive választottjának. Legtöbbször két cserép gyönyörű virágot. Fehér papírba öltöztetve, aranyos szalaggal átkötve. Néha azonban két szál nyírfa a szerelem közvetítője. Habtestű, zöld kontyos sudár fák, amelyek emelt fejjel átnéznek a dereski-zsindelyes rozzant háztetők felett, s büszkén hirdetik nemes halálukban az egész falunak, az egész világnak; — Ezt a lányt szeretik! Hogy kf szereti, azt persze már e nélkül is tudja mindenki — dehát ez a szokás! Színvallás, félhivatalos eljegyzés. Elérkezett pünkösd szombatja. Gézá-18 val már napok óta nem találkoztam. Kerültük egymást. Nyugtalanul otthon várakoztam, s mikor jól bealkonyodott, kopogtattak is. Megrezzentem. — Szabad! — szóltam nagy izgalommal, s már nyitottam is az ajtót. — Szerbusz! — köszöntött rám vidoran Végh Gyula, a Szentiványi méltóságos űr kerülőjének a fia, akivel nagy tervem volt erre az estére. — Szerbusz, — mondtam én is megkönnyebbülve. — Azt hittem már nem jössz. Köszönöm, hogy eljöttél. — Velem ne udvariaskodj, mert rögtön visszamegyek — duzzogta tréfásan —, hanem beszélj gyorsan, mert sietnem kell haza. Azt sem tudják, hova lettem. — No, jól van, telepedj hát ide erre a kisszékre — s nevetve odalódltöttam neki az alacsony kükoricamorzsoló sámlit. Leült. Hosszú lábai egészen az ajtóig értek. Én meg a fásládára helyezkedtem, s előadtam neki, ami a szivemet nyomta. Amikor odáig értem, hogy halálosan szeretem Varga Katit, hosszú szünetet tartottam, majd megkérdeztem; — Azt hiszem, gondolod, mit akarok. — Már sejtem. De azért csak kl vele, beszélj érthetőbben. — Gyula, én két májusfát szeretnék ma éjjel hozni az erdőről. Szépszál magas nyírfákat, amelynek a teteje még Tornaijára is belátszik! Apád a kerülő, kérlek, segíts a tervemet megvalósítani, — s önkéntelenül a keze után nyúltam. — Tudtam, hogy ez sül 'ki belőle. Nehéz és kockázatos dölog, de segítek. Hiszen valamikor én még jobb barátod voltam, mint Nagy Géza, s most már úgy érzem, újból azok leszünk — mondta jelentőségteljesen, mert egy idő óta bizony én elfeledtem szegény jő Gyulámat, akivel valamikor együtt jártunk cseresznyét lopni. — Hát idefigyelj - folytatta bizalmasan —, elmondom, hogy én hogyan gondolom. Szavát halkra fogta, a fejünket összedugtuk, s beszélni kezdett. Izgatottan, suttogva. Terve jó völt, elfogadtam. Már magasan járt a hold az égen, amikor magunkhoz vettük a kisfűrészt és a pacsitnyeső baltát. Mindkettőt kabátunk alá rejtettük, s apám-anyám szelíd tiltakozását semmlbevéve nekivágtunk a májusi éjszakának. Hanem a nagyobbik öcsém, Jancsi az már keményebb dió volt. Megszimatolta, mit főzünk, s erőnek-erejével részt akart venni a kaladosnak ígérkező kiránduláson. Kért, könyörgött, fenyegetődzött, a végén még sírt is. — Vigyetek magatokkal! Majd én őrt állok, amíg ti dolgoztok. Vigyetek el engem is! Megsajnáltuk, magunkkal vittük. Olyan hűségesen lépegetett közöttünk, mint egy kis puli a gazdája nyomában. Szó nélkül, gyorsan haladtunk. A mély, vízmosásos út két Oldalán már kibontották hajukat a hajlongó fák, a guggoló bokrocskák; s az erdei virágok olyan kábító illatban fürödtek, hogy egészen megrészegedtünk tőle. A madarak is egytőlegyig mind ébren voltak. Olyan önfeledten fuvoláztak, trilláztak, hogy a torkocskájuk majd megszakadt a kitóduló forró boldogságtól... Gyönyörű tavasz volt. Május éjszaka -a szerelem lobogása feszült még a legparányibb rügyecskében is. A jószagú levelek arcunkhoz értek, s hűvös harmatot simítottak forró pírjára. Kipirulva, büszkén álltunk meg az erdő közepén, akár a mesebeli három királyfi az elátkozott rengetegben. Gyula nemhiába volt a kerülő fia, jól ismerte a végnélküli erdőt. Ott álmodoztak, hajladoztak előttünk a szebbnél szebb nyírfák, s némelyik olyan különösen susogott, mintha félálomban is dudorászna Szinte szégyelltük rájuk villantani gyilkos szerszámainkat. Kis tanakodás után mégis kiválasztottuk a két legkarcsúbbat, a kisfürész káváját becsavartuk egy ka'báttal, s így amikor vonózni kezdtünk vele, alig adott valami hangot. — Sssrrr — sssrrr — csak ennyi hallatszott És a halálraítélt fa megadóan susogott, fehér vére halkan szivárgott a kezünk fejére ... Felváltva dolgoztunk. Egy mindig őrt állt és figyelt. Kurta félóra alatt elkészültünk. Az árulkodó és vádoló tuskót bekapartuk, a lenyesett gallyakat egy sürü bokor alá rejtettük. Szakszerűen dolgoztunk. A két fa pedig ott feküdt a gyepen, egymás mellé bújva szinte remegtek ők is az izgalomtól. Halálukban is szépek, és olyan egyformák voltak, akár a testvérek. Az anyjuk, egy rücsköshéjú, öreg nyírfa — amely eddig szótlanul bámult bennünket, most mintha halkan sírva fakadt volna. — Siessünk innen! — gondoltuk mind a hárman. A fürészt, fejszét Jancsira bíztuk, mi pedig vállra emeltük a két becses íács'kát. Ugyancsak nyögtünk alatta. A sapkámat a vállamra tettem, hogy ne törje annyira a fa, s érően újból indulni akartunk, amikor léptek közeledtek.