A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-31 / 22. szám

Az utóbbi időben ritkán ebédel együtt a Gál család. Ezen a májusvégi vasárnapon is így van. Hiányzik a családfő. Jolánkát, az asszonyt, egyre jobban idegesíti ez a gyakori elmaradás. De nem mondja senkinek, magába rejti. Az ebéd végére mégis megérkezik Gál János. Kerékpárját a tornác falához támasztja, aztán fejebúbjára tolt kalappal, gyöngyöző homlokkal belép a konyhába. — Hol voltál ilyen soká? - fogadja kissé hűvösen a felesége. — A határban ... A lucernát néztem meg... — feleli János ugyanolyan hűvösen, és az asztal mellé ül. Alig foglalja el helyét, kisfia, a nyolcéves Janika máris az ölébe telepszik. Annyi mindent mond meg kérdez, hogy az apja mukkanni sem tud. Inkább huncutkodva magához szorítja a kis legényt, és kis pörge bajszával megcsiklandozta a nyakát. Janika játékos szabadulniakarással kacag. Majd asztalt dönt a fürgesége. Az öreg Gál András apró mosolyt rejt bajszába, Jolánka is felvidul némileg, csak Pista — János öccse — lógatja a fejét padlóra ejtett szemmel, ebédutáni cigarettáját kínozva. A Janika ajkán elhaló kacagást nagy komolykodó tekintet váltja fel: — Édesapám, ugye, ugye én mérnök leszek?!... — Ha jól fogsz tanulni, kisfiam, még miniszterelnök is lehet belőled! — feleli az apja ugyanolyan komolyan, mint ahogyan a kérdés hangzott, és megcirógatja az okos, álmot, jövőt szövő fejecskét. z — De én csak mérnök akarok lenni! — mondja a gyerek vágytól fűtött hangon, és nagy-nagy ragaszkodással simul apja széle* mellére. — Jól van, az leszel, de menjél most már játszani, mert édesapád gyomrában már régen elharangozták a delet! Janika mosolygó megértéssel csúszik le az apja öléből. Kirobban a konyhából az udvarra, onnan meg az utcára. Gál János falatozni kezd mohón, jó étvággyal. Fejét csak a rádió időjárásjelentésére billenti fel a tányérból „.. .nyugatról felhőátvonulások, több helyen záporeső, zivatar" ... — Van itthon sör? — fordul feleségéhez az utolsó falat után János. — Nincs.. — Hozhattál volna — mondja csendesen, majd feláll, fejére csapja a kalapot és kimegy. — Hová mész már megint? — kérdi az asszony a küszöbre perdülve. — Dolgomra — jön a válasz ismét csak csendesen, de már a kiskapuból. Lehull az asszony csípőre tett keze, elfelhősödik az arca. Aztán összeszedi az edényeket, és mosogatáshoz lát. Odakint az eresz alatt vidáman csattognak a fecskék. A tornácfalon végig muskátlik égnek. Á kút mellett teljes, fehér orgona halódik: sárgult, aszott tölcséreinek szárait pergeti a földre. A ház előtti vén akácfák mézszagú virágot pattogtatnak a nap tűző hevén . .. A május ezer íze, ezer illata lopakodik be a nyitott ajtón. Körüllengi a mosogatótál fölött szorgoskodó karcsú derekú asszonyt. Vékonyka blúza alatt játékosan ringanak mellének még mindig formás halmai. S a csupasz, napcsókolta karok könnyed biztos mozdulatokkal végzik a munkát... Az öreg Gál egy pillanatig a pipával bajlódik — nem akar tüzet fogni. Ügy látszik nagyon megnedvesítette a dohányt, hogy kevesebb fogyjon. Mormogva csúsztatja zsebébe a pipát, aztán kimegy. A pajta felé veszi az irányt; az illatos széna selymes ágyat kínál . .. Ketten maradnak a konyhában: Jolánka meg Pista. Pista december elején szerelt le. Azóta sokféle gondolat megfordult a fejében. Előbb nösülésre gondolt, de az itthonlét hova-tovább, mindjobban elhalványította a szándékot. Városba is készült, de az is elmaradt. Hosszú ideig nem tudta eldönteni, mi az az érthetetlen érzés, ami a szívébe fészkelte magát, s ami fékezi az akaratát és arra kényszeríti, hogy maradjon. Éjszakánként azon kapta magát, hogy álmatlanság tanyázik a szemén, és mereven bámulja a mennyezetet. Ijedelemmel töltötte el az étvágytalansága: mi van vele, talán beteg? Aztán később mind gyakrabban foglalkoztatta gondolatát, érzésvilágát Jolánka, a bátyja felesége. Hiányérzete támadt, ha csak egy félnapig is nem érezte ott valahol a közelében, s csodálatosképp a bátyját gyűlölni kezdte, pedig azelőtt igen szerette ... A farsangi mulatságon kapta meg önmaga kérdésére a választ. Jolánkával táncolt. Az asszony szelíden hozzásimult, jókedvű és vidám volt. Ügy röpködött a karján, mint egy nagy színes pillangó... Pistának tüzet fogott a vére, s azóta is lobog veszett lobogással - eloithatatlanul. .. Akkor döbbent rá, hogy szereti ezt az asszonyt minden porcikájával, szívének minden melegével. Kellemetlen rádöbbenés volt. Menekülni akart; menekülni el, valahová messzire, de nem mm tiK tudott, mert a vágya, a titkolt, kimondatlan szerelme megbéklyőzta .. . Pista a konyhai heverőn nyújtózik. Cigarettájának füstje felfelé bodrozódik, szemének sugara meg Jolánkát simogatja: vetkőzteti, csókolgatja... Nagyot, mélyet sóhajt. — Csek nem lagzi lesz a háznál, Pista ? — fordul feléje az asszony ; — Lagzi? — rezzen össze Pista, mint akit rajtakapnak valamin. — Miért lenne? — Miért, miért... Hát, ha egy fiatal legényember sóhajtozik, akkor alighanem szerelmes, vagy mit tudom én, no... — kuncogja Jolánka, és tovább mosogat. — Te is sóhajtoztál annak idején? — Tudom is én. Már nem is nagyon emlékszem rá ... Régen volt az - feleli az asszony. Hosszú csend következik. Jolán befejezi a mosogatást, feltörüli a padlót, Pista meg a mennyezetet szegeli a szemével, és fújja a füstöt... Közben Janika is beszalad egy darab kalácsért, majd újra eliramlik. Jókedvének csilingelése jelzi az útját. Pista gondol egy merészet, és megszólal: — Jolánka, gyere, ülj ide mellém! Az asszonyt mintha egy kicsit meghökkentené a szó, de azért szőtfogadón odamegy, és leül a heverő szélére. Szemének csillagocskái kérdőjellé verődnek: — Mit akarsz? — Kérdenék én tőled valamit. — Csak gyorsan, mert kifúrja oldalamat a kíváncsiság — mondja az asszony huncut ízzel a hangjában, és a legényre nyitja nagy, dióbarna szemét. Pista zavartan nézi az asszonyt. Micsoda szemek! Sötétek, mélyek és melegek, mint a holdtalan éjfél, mégis ragyogók ... Mintha bennük sziporkázna a derült égbolt minden csillaga ... — Hát azt akarom kérdezni, hogy. . . hogy szereted-e az uradat? Jolánt meghökkenti a váratlan kérdés, majd elneveti magát: — De bolondokat kérdezel! — Szereted? — Hát persze, hogy szeretem!... De miért kérded, mit érdekel az téged. Pista nagyot szí a cigarettájából, azzal próbálja takarni a benne feszülő érzéseket: — Érdekel... Kíváncsi vagyok ... — nyögi ki végül. Az asszony tekintete fürkészőn tapad a legényre. Mielőtt bevonult, jóformán gyerek volt, mintha a háznál sem lett volna. Most meg teli van vele a ház, az udvar, minden ... Elkomolyodva szól: — Olyan furcsa vagy te, Pista! — Mi bennem a furcsa? — Magam se tudom ... Sehová nem jársz, se lányokhoz, se cimborákhoz, csak mindig itt lődörögsz a ház körül... Nem látok én ebben semmi jót! Pista felül. A cigarettavéget a nyitott ajtón át az udvarra lódítja, Jolán pedig tovább folytatja: — . .. meg a nézésed is olyan furcsa . .. Nem tudom miért, do sokszor mintha félnék tőled ... Olyan rettenetesen tudsz nézni. Mondd meg igaz lelkedre, mi bánt, mi a bajod! Pistának keserű mosoly ül a szája szegletére: — Hogy mi bánt, mi a bajom ? Nehéz azt megmondani, nagyon nehéz. Talán ki is nevetnél. Az asszony előbb még játéknak vette az egész beszélgetést, de most, most már komoly kíváncsiság hatalmasodik el rajta. — Nem szoktam én senkit kinevetni. Én megértlek téged, Pista. Kinek is mondhatnád el a panaszaid. Ha élne szegény édesanyád, talán neki, de másnak, kinek?... Jánosnak, vagy apádnak? Nekik csak a fejük forró, de a lelkük hideg. Különösen mióta elnökké választották a bátyádat... No, mondd már meg, mi bánt! Pistának elszorul a torka. Egyelőre még a nyelés is nehezére esik, nem még a beszéd. Sokára mégis kiböki: 1/