A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-18 / 3. szám

BARSI IMRE Kártyázók PAUL CÉZANNE a formát védte (1839-1906) Paul Cézannet, az egykori aixi kalapgyáros fiát, a művészettörténet a francia impresszionisták közé sorolja. Ez a megállapítás, mely különben is az ellentétek egységét igazolja, igaz is — meg nem is! A romantikus Delacroix és a realista Courbet kezdeti hatásaitól magát függetlenítő Cézanne egy időben valóban együtt menetelt az impreszszionisták nagy vezérkarával, Mönet-vel, Pisarróval és Sisleyvel. Az ő alkotó módszerükben és világnézetükben találta meg a kiutat kínzó művészi és emberi problémáinak útvesztőjéből, hogy aztán ellenlábasukká váljék s Monet-ék követőinek formabomlasztása ellen harcoljon. Cézanne, az üttörö alapítók bajtársa a színfoltokat szerves módoh akárja összekapcsolni, és a mértani testek, a henger, kúp és gömb törvényszerűségeit lgyekázlk átvetíteni a táj- és a csendélet-festészetbe is, hogy megszilárdítsa a fiatal titánok pergőtüzében omladozó formát. Am nem az impresszionizmus lényege ellen harcolt, ahogyan 0 Saját maga kijelentette: „Az Impresszionizmusból olyan szilárd valamit kell megalkotni, mint amilyen a múzeumok művészete," Cézanne csak egy csekélységet nem vett figyelembe, hogy a gótika, a reneszánsz, valamint a barokk festőinél a tartalom mindig karöltve haladt a formával. Ezt pedig az Impreszszionisták túlnyomó többségéről nemigen lehet állítani. Az impresszionisták a l'art pour l'artizmusnak voltak a hídverői, és a képzőművészetben akaratlanul is — megkönnyítették a már válságokban rángó tőkés társadalomnak a szociális problémák elködösítését, az égető kérdések megoldásának elodázását. A mesterek utódainak pedig valóban oroszlánrészük volt a forma és a tartalom egységének felbomlasztásában és lerombolásában. Jelentős részben ez az oka, hogy nálunk közel egy évtizeden át nem volt ildomos az impreszszionizmusról és kiváló művelőiről dicsérőleg megemlékezni. A zsdanoví esztétika lélektelen félremagyarázói kimondták rájuk az „anatémát" és Manet-tői, Sisleytől, Gaugtntól, Renoirtől, Degastől, Pisarrótól és Cézanne-tól, Van Goghtól és a XIX. század még jő néhány festőóriásától megtagadták vezéri rangjukat. Csupán a XX. kongresszus után változott meg a helyzet. Moszkva és Leningrád kiállítási termeiben az elátkozott festők polgárjogot nyertek. S bár az Impresszionizmus szovjet ellenzői olyan nagynevű szövetségeket vonultattak fel a múltból, mint amilyen a XIX. században Rjepln, Sztaszov és Kramszkoj — a peredvizsnyikek atyja — voltak, az Impresszionisták elleni hadjárat kudarcot vallott. Tény az, hogy Sztaszov, Kramszkoj és Rjepin megállapításai Manetröl és társairól sokban ma ts érvényesek, mégsem lehet olyannyira alaptalanul vádaskodni és gyűlölködni, mint ahogyan ezt Szergej Varsavszkij tette, az ötvenes évek elején. Tagadhatatlan, hogy az impresszionizmus a maradandó ellen fordult és a múló pillanat szépségeiben gyönyörködött. Ezért nem is válhatott soha általános művészi stílussá, bár a lehető legfestöibb stílus volt. Az impresszionizmus alkotó módszereit és filozófiáját, ha ez egyáltalán Így mondhatő, nem lehetett alkalmazni a plasztikára, sem a szobrászatra és általában az architektúrára. így tehát törvényszerűen be kellett következnie az impresszionisták végnapjainak, bármenynyire is hatottak és hatnak ma is a festőnemzedékekre. Ám nem lehet elvitatni realizmusukat, legyen az túl felületes is és naiv, ellenkezőleg, meg kell mondani, hogy az impresszionizmus az európai festészet történetének valóban jelentős fejezete. Igaz azonban az is, hogy művelőinek emberi profiljai távolról sem olyan sugárzóak és értékesek, mint például Courbet-é és Daumier-é, akik nemcsak, hogy nagy festők és művészek voltak, hanem öntudatos forradalmárok és haladó eszmék harcos zászlóhordozói is! Cézanne nem volt a haladó eszmék harcosa. Bár festészetében a formalizmus alaktalan „művészete" ellen küzdött s az impresszionizmus és egy geometriai realizmus szintézisét akarta megteremteni s éppen ezért annyira amennyire mégiscsak haladó művész volt. Cézannet mint embert igen prózai lénynek ismerték. J. Meier Graefe az Impresszionisták cimü könyvében ezeket Írja: „Mint tojás tojáshoz, sokban úgy hasonlított azokhoz a nyárspolgárokhoz, akiket festményelvei minduntalan dühbe hozott. Szigorú katolikus volt, s minden szociális kérdésben a leg reakciósabb álláspontot képviselte ..." Ha Renoirt túlbuzgó hívei a büntudatlanság mintaképének tartották, akkor Cézanne a bűntudat és a gyanúsítás megszemélyesítője volt! A francia kisváros asszonyai mind őt akarták elcsábítani, barátai fondorkodtak ellene — ez volt a rögeszméje. Érzékiség és bigott vallásosság küzdött benne. Hogy szabaduljon szorongató nemi vágyaitól, szobája egyik falára megfesti Krisztus leszállását a pokol tornácába. A kép sokban El Grecöra emlékeztet. Majd Manet hatása alatt megalkotja a Reggeli a szabadban című képét. Ám asszonyainak sátáni domborulatai, gondterhességük ismét árulkodik, itt nem lehet szö a röpke pillanat szépségének filozófiájáról, itt az Inkvizítor birkózik az impresszionistával! Végül is a tájkép- és csendélet festészetbe menekül. De itt sem teljesen impreszszionista. Nem vonzza a pillanat varázsa, a dolgok állandó mozdulatlan szerkezete Izgatja, és a festményein ábrázolt tájak hegyei, völgyei, vizei és mezői az örökkévalóság kulisszáiként hatnak. És a mértani formák mozdulatlanságát fedezzük fel csendéleteiben és portréin Is! Valószínű, hogy Cézanne-nál nagy szerepet játszott olasz származása is. Az olasz ember évszázadokon ét az antik és a reneszánsz szobrászat árnyékában élt, és talán ezek az örökölt hajlamok késztették Cézanne-t ls, hogy annyira hangsúlyozza a „testek mértani plasztikáját", s ezt szembeszegezve az impresszionizmus sikszerü művészetének. Zola tévedett, az ő Claude Lentier-Cézanne-ja nem volt nagy, sőt kis forradalmár sem! Korának és környezetének fia volt, lelkiismeretes és komoly, tusakodó művész. Utolsó pillanatáig festett, állványa előtt esett össze és rövidesen meghalt. Kiváló festő volt, aki egy eljövendő kor primitívjének vallotta magát. Élete végéig a realizmus győzelméért harcolt, de a sors „szeszélyes" játéka, melyet a fejlődés vastörvényei igazgatnak, őt is megtréfálta, akárcsak Kolumbuszt. A kincses Indiák meghódítására indult el Christobal Colon, nem a dollármilliomosok, fegyver- és atombomba-gyárosok, felhőkarcolók hazáját akarta felfedezni. Paul Cézanne pedig, a realizmus hitvallőja végül is a német expresszionizmus előfutára és a kubizmus ősatyja lett. Mert a szándék sohasem elegendő! Csendélet