A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-18 / 3. szám

A kastély A Zsiványkút Tétován, félénken botorkálok a majorsági épületek között átrendezett és elkerített - udvarokban. Nem ismerek rá az egykori bérestanyákra. Háromszárnyú, világos ablakok kacagnak rám. Az üveg mögött csipkés függönyök lebbennek. Odabenn valamelyik függöny mögött gyerek sfr. Ki fia, ki lánya ?... Ki tudja 1... Ki tudja ? ... Huszonöt év... Nem merek belépni a hívogató ajtón. Micsoda ajtó! Fehérre mázolt, fényes, fehér. Üj a kilincse. Az ajtó felett fehér üveggömb, tejüveg. Rásüt a bágyadt téli nap, s átsejlik rajta a villanyégő átlátszó lágy körvonala. PatitófoMs „Ez itt a falu, az én falum, Innen jöttem és ide térek." (Ady Endre) Báb... Keresztút! Az autóbusz tovagördül Nyitra felé, s én ottmaradok az országúton. Téli cseresznyefák nyújtogatják fölöttem sovány ágbogukat. Kabátomba kapaszkodik a szél, arcom nyalogatja, mintha nem is szél, hanem játékos, bolondos kutya volna. Kerül, fordul, előrelohol - vezet, mintha hazamennénk. Hazafelé . . . Hazafelé ... ? Behunyom a szemem, megállok. Huszonöt esztendő! Jaj, huszonöt súlyos, rakott szekér görög — valahol - bennem — valahol, valami láthatatlan úton. Hogy kiszakadtam innen, ebből a tájból. Talán nevetséges, furcsa ez a bánat, hiszen a vonat és az autóbusz bárhonnan és bármikor idereplt, ha éppen kedvem tartja meglátogatni a sádormajori vagy bábi ismerősöket. így feddem, nyugtatom magam, s tudom, hasztalan; tudom, hogy nem igaz, mert könnyebb eljutni a hetvenszer távolabbi Prágába s az ötvenszer távolabbi Kassára, mint a világnak ebbe a rejtett kis zugába. Hiába vonat és autóbusz, hiába szándék és vágyakozás. Félelmek, furcsa erők mozgatják, lökik az embert, mintha valami nagy folyó sodorná, mintha maga is elfolyó víz volna — nem térhet vissza önmaga forrásához. Tudom, nem igaz, nem igaz! Sántít minden hasonlat, mert igenis visszatérhet és minden nap visszatér, ha csak lélekben is, ha csak emlékezetben is, mert a lélek újra patak és forrás akar lenni. Itt ez az ajtó valamikor olyan volt, akár egy őlajtó. Az eresz alatt, nagy káposztanyomó kő hevert. Arra szokott kiülni Jurlcsek anyó. Jaj, hol az a kő — merre van Jurlcsek anyó... Merre van az én kis pajtásom, a Jurícsek Jozsko... Nem merek betérni az ajtón. Elólálkodtam a roskadozó téglaől körül, a beszakadt, beomlott pince, az ócska fészer körül. Hát ennyi maradt meg a régi majorbői. Megfáradt, idős ember kerül elébem. Nézeget, furcsán, bizalmatlanul, — Ni, Repa bácsi . . . — Az lennék. Nézeget, méreget tetőtől talpig, míglen megenyhül az arca, s odanyújtja kérges öreg kezét. — A kertész fia? Melyik? — Tibor. — Gondoltam. Megismerlek az apádról. Él-e még? — Nyugszik tizenhat esztendeje. Elnéz a fejem fölött. Meghomályosodik a szeme, mintha hályog vonta volna be. — Bizony elmentek, sokan elmentek. Az öcsém is ... a ... A Mélyút (Képek: Bébi) Csak most derül ki, hogy nem az a Repa, akit gondoltam. Keresgélek emlékeim között Süket a szív, visszhangtalan, akár a megnémult hangszer. ő folytatja, ahol abbahagyta. — ...a Forrő bácsi is, a levélhordó.... a vincellér. Pálya bátyó is, az öreg Pleva is ... Kong, szinte koppan a hangja. Jaj micsoda szörnyű öreg. Szeretném befogni a száját, vagy befogni a fülem, csak ne halljam ezt a szörnyű, kongó, koppanó hangot. Mintha száz súlyos rög hullana egy koporsó fedélre — apám koporsójára, aranyos, kedves öregek, immár halottak koporsójára. A vénember nem érti, nem érzi, micsoda fájdalom markolássza mellem. Bökkenve, furcsáivá nézi, hogy búcsúzom, menekülök előle. Sértődött, öreg szemét rám veti, mintha azt mondaná: Ni, ez is akár a többi fiatal, fut, szalad, szóba se áll a magamfajta öreggel. Mikor visszatekintek, még mindig ott látom őt az udvaron, háta mögött a roskadozó fészerrel, korhadt gerendák, s a billenő szalmatető árnyékában. * * * Körbe-körbe jártam a tágas parkot. A tél megfosztotta díszeitől, csak a fe(Folytatás a 9. oldalon)