A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-10 / 19. szám

LEHOCKY TERÉZIA Történt Tudjistenhol városában. 1935 tavaszán et. a matuzsálemrégi, semmi ú;i história. Zuhogott, mintha dézsából öntenek; zúgott, hangos kortyokban nyelt a kanális. Puha, langyos sár lett a parkok földje; ernyőkről, lovakról, köpenyszélröl csurgott, csak csurgotl az eső már vagy huszadik napja. Mégse törődik veld a város nagy pokla. Autósátánok tülkölnek, frohannak. előznek; belécsenget a villamos, -közéje üvölt a tüzoltc autó szirénája; az 'emberek kiabálnak, meri rendes szót nem érteni. Benzinszag keveredi! a halkereskedés ruszli szagával, Meinl boltok kávé illatával. Minden mozog, lábatlankodik tülekedik. Senkinek sincsen ideje. Az idd péna — hirdeti a kapitalista világ jeligéjét. Minden percet, pillanatot fel kell használni s munkakeresésre, kizsákmányolásra, a töke reprodukciójára. szuperprofitra. A bordélynegyed utcáinak pókhálójából már meqindult esti iesre az örömlányok raja; esendők a pénzmagra, féltékenyek a konkurrenciára. Ebben az iparágban ugyanis nincs választás és kiválasztódás. A szerelemgyári proletariátusnak is megvan a maga piaca, árfolyama, várható átlaga és nyomora. A mopszlis, pincsikedvelö asszonyság, a kávés gazdagságban megkövéredett neje épper kiadós, finom húslevest vacsorált odahaza. Fóti benne öreg, izmos kakas, nagy taréjjal, megtermett fekete lábakkai. Most idejött az urái vigyázni, mert mindjárt pásztorórázna a vöröshajú kaszírnövel. Itt van ni! Az ura semmit sem lát. A zenészek lebzselnek, vihognak, a vécé előtt álldoqúlnak. pedig egv órára öt koronát kapna! és komplett vacsorát. Előszólítja a föpincért és kerepel neki. utasítja általa a muzsikusokat, fogjanak már hozzá a kornyikáláshoz. Azok már idesandítanak az asszonyságra, de csak élcelődnek, mulatoznak valamin tovább. Miféle vircsaft megy ott, főúr, mit izélnek: — Egy lányon nevetgélnek, ugratják vele ai első hegedüst, a Parasztot. Ügylátszik belebolondult a lány, mert gyakran jár ide, s úgj tapsol, de úgy . . . Azzal fejével int az ajtó felé: — No. épp ott megv ki. háromnegyedes zöld kabátban. — Egymáshozvalók. Egy büdös megveszekedett krajcáruk sincs. Ide jár zenét hallgatni és félretaposott a cipője. Micsoda népség var manaosáq . . . A külvárosban laknak, magukeszkábálta bódéban — senkinek sincs különb. Itt mindenk munkanélküli, és csak azt eszik, amit segélyből, koldulásból, vagy lopással szereznek. Kreháék valóságos arisztokraták a telepen mert lányuk dolgozik, hazahordja a fizetést Hát könnyen henceghetnek pár tyúkkal, malaccal, Küiönben a bódéjuk szakasztott olyan, mint a többié. Homokon épült, alapja terméskő. utcaburkoló kő, féltégla, amit vályogba. habarcsba csaptak. A fal deszka, belül sárral bélelt. A tető lapos, kátránypapír a teteje, amit a szél időnként cafatokra szaggat. Minden alkatrész: szög, vasdarab, kampók, a városi szemétdombról került ide a rozsdavas halmazból. Csakhogy ennek a vityillónak rendes ablaka van, üvegből való és méq deszkaspaletni is védi: a régi falusi kutyáéiból való. Amerre a szem ellát, mindenütt csak fortelem. nyomor, nyüzsgő, kócos, meztelen hátsójü, ótvaras gyerekek. A kis rozsdás tűzhelyek hétszámra hidegek; kint majszolja a csöpp gyerekhad a karéj kenyereket. Nincs mivel fűteni, nincs rántásra való zsír. liszt se A boltos már nem ad hitelbe, se sírásra, se ígérgetésre, és skarnicliban qverekküldöltség viszi haza a tíz deka kristálycukrot. Az ágyak üresek, még szalmazsák sincs, se lepedő csak rongyok, eln.yúzott télikabátok, amit úribb helyen a kutyának. juttatnak ölbeli derékalinak. Jozefina álma: férjhezmenés valamirevaló, becsületes, kereső emberhez. Mint például ehhez a hegedűshöz. Kicsit alacsony ember az igaz, de szép a ruhája. Decsétgyűrű az ujján. Úrféle. Sokat néz rá. Ő meg vissza. Egyszer ide küldte eqy szállóvendég üzenettel, lilaborítékos szerelmes levéllel. Akkor látta meg a zenészét. — Istenem — sóhajt —, csak lenne valami belőle! Emígy kezdődött minden, és úgy folytatódott, hogv Jozefina zsarátos szívvel a szálló hetedik emeletének egyik világító udvarára nyíló szobájában odaadta magát Paraszt Viiibaidnak. Reggelre csupa cigarettavég, szétszóródott hamu az éjjeliszekrényen, feltúhva az ágy, homályos, csöpögő ablaküveg. Az udvarról hagymaszag árad be, szakácskur jongatás, mosogatólányok visítása: illúziófosztó kopár másnap. Csak a g.ond nőtt meg rizikóval és bizonytalansággal. De Paraszt Vilibaldnak tetszett a lány. Ripacs muzsikus volt, azért került csak a zugkávéshoz és törzsvendég utcalányaihoz. A becsület azonban nem áll mindig egyenes arányban a tehetséggel. Amilyen ügyetlen, semmizenész, olyan kitartó és szoknyát becsülő volt Vili— bald, még ha az nem is tartott örökké. Tábort ütött és kiköltözött a külvárosba az ólak, tyúkok, kacsák közé. Hordta az utcai vízvezetékből a vizet, és segített dugóhúzóbajszú apósának ragasztani, foltozni a kátránypapír-tetöt, és ólat eszkábálni az újdonsült malaejövevénynek. Vettek az ószeresnél egy háromlábú, összerakható vaságyat kedvezményes áron, a negyedik lábát fatönkkel pótolták. Ott szuszogtak, szorultak az öregek is a komód mellett egy politúros, berakásos kispolgári ágyon. Ebben az egyetlen helyiségben kellett mosakodni, enni, szeretkezni. Ennek ellenére Vilibaldnak igen jól esett, ha esténként az örökké nvirkos dunyha alá bújt Jozefina dagadó testéhez. Meglett a hozomány: a bödétoldalék. Alig került pénzbe, mindent beszerzett az öreg a szokásos forrásokból. Ez lett a fiatalok vityillója, ahol már egymaguk, páváskodhattak. Mégis elment lassanként Vilibald kedve. Ha hajnalban kissé boros állapotban haza vetődött, ügyet sem vetettek álmára. Zavarták ajtócsapkodással, káromkodásba nyargaló dörgésekkel, malacsivítással. A csupatűz asszonyka beszeplösödött, megcsunyult, és kedvetlen, mindig zsörtölődő, mindig terhes asszony lett. Négyszer kelepelt a mihaszna gólyája a kémény tövében. A se utca se udvaron meg a konyhában folyton csak pelenkák száradtak, sárgállottak. Mindegyik gyerek egyszerre akarta hasát tömni, egyszerre akart éjjelire menni, de bezzeg felváltva sivalkodtak, nyűgösködtek éjjel. Vilibaldnak nem volt türelme a gyerekekhez. Menekült tejszaguktól, n.yálazó fogzásuktól. bántotta mászásuk, koszos szájsarkuk. a kiságyak, a sok szerteszét heverő cuclisüveg, orvosság és ruhaféle. Dehogy is silbakolt éjjel, egyetlenegyszer sem kelt fel, hogy megigazítsa a kificamított lábú csecsemőn a félrecsúszott dunnát. Elvárta, hogy gyűrtarcú asszonya éjjenként hússzor is felkeljen pólyát, takarót igazgatni, szoptatni, melegíteni és csitítgatni. Vilibald nem jól érezte magát az új családban. Sohasem tudta megszokni az öregeket. Apósa, anyósa még mindig úgy éltek, ahogy a tanyákon szokás. Szó se essék róla. megvolt benne az igyekezett. hogy beleilleszkedjék az új család napirendjéhe. életformájába. De csődöt mondott vele. Még ki sem nyitotta az ajtót, máris elébe tálalódott a könyökéiq megunt, egyforma kép; arcába csapott a cibere, faggyú- és szappanszaa. úavhoqy szétlöttyedt а szép akarat, megpörkölődött a jó szó gyapjúja. Apóshoz. anyóshoz egy jó szó nem sok, még annyi se jutott, amiért is azok felpaprikázva várták, hogy eldalolják nótáját egynémely úriemberről. Nemigen lelte kedvét már az asszony teste melletti kuporgásban sem. mert szerelme már Docsolya-langy volt. Sokszor — fáradtságra hivatkozva — elutasította őt. vagy tüntető közönnyel és szemrehányásokkal tűrte szerelmeskedését. s a terhesséq rémével nyúzta minduntalan. Vilihald elvágyott innen. Nemcsak a viskóból, de az eqész házasságból. Egy özveqyaszizonyka izgatta, aki nvuqdíiat húz hirtelen halt ura után. és a civárneovedben lakik saját házában. A ház elölt csönonvi kert. henne két törpe és egy kavicsvár. Az asszony varr, egész nap zúg a kerék: próbálgatnak ruhaderekat gyári lányok, kifutók, kispénzű fehérszemélyek. Gyűlik a guba. ha nem is sok. Ее kellene, ez a nyugalom, ez a csend. Ülni az asztalnál párolgó kávé mellett, kínálqatásra enni a libatöpörtös pogácsából, és hallgatni a nem igazi panaszt, a túlzásokat, hogv nincs pénz, mert ma senki se ftancol; de közben a tulipános ládikóban ott fekszik a takarékkönyv, mellette a kispersely. amibe belevándorol még a tízfilléres is. Jaj. ha csak el lehetne szabadulni, jaj, ha csak valami ürügy akadna! De Jozefina nem veszekszik, mártírképet vág, s ha jómaga odamondogat cifrákat, csípőseket is, leszegi a fejét és hallgat. Panaszkodik Jeges Honának: — A hideg ráz, ha hazafelé megyek. — Hét menj máshová lakni. Hozzám — gondolja az asszonyka. Tetszik neki a zenész, de még nem híltak együtt. — Hová — dünnyögi. — Nincs nekem senkim. Meg a qyerekek ... — Hát igen . .. Még semmiről sem beszéltek, de már bontakozik. bojtosodik a kedvük a közös életre. Még nem tudják, hogyan és mikor, de együvé akarnak kerülni. Vilibaldnak minden tetszik az asszonyon; a szokása, a férces padlója, a kanári, a cserépmázas díszedények; a fűszeres ládikók a konyha falán, a szidollal fényesített mozsár. Otthon van; ilyen meghittségét csak akkor érzett, mikor az anyja élt, és ő még csak siheder volt. Ha valaki mindenáron, okot. ürügyet keres, meg is találja. Vilibald se kivétel. Egy vecsernyés, litániás, októberi estén öt évvel az ásókapa után bekövetkezett a katasztrófa. A gyerekek sorra vörhenyt kaptak — mellükön, hasukon vizes lepedő. Valóságos bolondokháza járta, mert az apósék se voltak otthon. Szüretre mentek. Jozefinát a nyafogó, lázas kis gyerektesteken kívül a csipogó baromfinépig és sertésig mindenki és minden nyaggatta. Vilibald megszimatolta, hogy neki is kikerekedik a munkajuss, látta ezt az aszszony ábrázatján, mert csak úgv füstölt az indulattól, agyonha.iszoltságtól. Vilibald nekilátott a borotválkozásnak, és foghegyről odadörmögte: — Máma új számot próbálunk. Korábban kell menni. — Bánom is én. Csak szökdössetek sorba, hagyjatok dögledezni. Hozzál legalább krumplit be. felölem aztán mehetsz. Vilibald valami cifraságot kanyarít félhangosan, ajtót csapkod, de mégis kimegy. Előkapargatta a nedves szalmából a félfagyos, sáros krumplikat; bekoszolta velük ingujjit, nadrágszárát. Levágta az eqészet, istenTá iázott kiadósan, és dirrel-durra! ment vissza a vityillóba. Jozefinán zsibolygott a sok gyerek, neki magának csupa kóc a haja. Már é.isza • kák óta ölte magát a virrasztással. A férfi érzi, hogy gonoszságot művel. De belül valami inqerli, hogy támadjon, üssön, túl legyen valamin, a családon. — Egész' nap a fenekeden ülsz. én keresem a kenyeret és még engem használsz ki. Eredj magad a dolgodért, nekem nem kell az ilyen koldus étel. Most legelőször történt, hogv kifakadt Jozefina is. Kiabált: — Ö, te"Télcigány, te kontár! Keress többet, aztán zabálhatsz felölem akár rozmárpecsenyé.t. És még áradt, szakadt belőle a felgyülemlett düh. Szúrt, harapott minden szava. Vilibald sem maradt adós. Vaqy huszadszor kötögette nyakkendőjét a fali tükör előtt. lerágott egypár kanalat, üvegcsét az asztalról, belerúgott a vizes vödörbe, az ágy alatt levő éjjelibe. — Méq. hogy én cigány! Te nyives, te pa^ -aszt! Rámakasztottad maqad. A rongyból emeltelek ki. nagysáoává tettelek. Most már iem iő a kontár, mi? — Mondd az anyádnak, hogy nyives! — Még hoqv az anvám! A piszkos cipóié is rülönb volt nálad. Beléd se törölné. Mert csak az anyámat a szádra venni .... te . .. te. szátodarinqyó' Aztán elhallgattak. Vilibald lehűlt. Volt már