A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-10 / 19. szám

MHA1L ISZAKOVSZKIJ: MAKSZIM RILSZKIJ: ANDREJ MALÍSKO: A háza üszkös rom Hidak (részlet) A béke hazája A háza üszkös rom, családját az ellenség gyilkolta le. A katonát kik, merre várják, a bánatát kinek vigye? Hol átalúiba jut a dülö nagy búsan ballagott oda, s egy sírt talált a kizöldülő hantok alatt a katona. Megállt — és szavai csomója a kíntól torkában rekedt. Fojtottan szólt: — Fogadd, Praszkovja, vitézedet — a férjedet. Vendéged most vendéglőst kér, a házban dús asztalt teríts — megjöttem és az ünneplésnél jöjj, ünnepelj velem te is ... De nem felel szavára senki, elébe senki sem siet. S csak forró nyári szél lebbenti a sír felett ringó füvet. Sóhajtott s vállszíján eresztve pálinkás butykosát a vén kenycrzsák mélyéről kivette és koccintott a sír kövén. — Hogy így jövök hozzád, Praszkovja, ne korholj és ne szidj, szivem, egészségedre ittam volna, s iszom,' hogy békében pihenj. Téged hiába várlak vissza, még jó, ha egy barát akad... £s öblös butykosából issza a búval párolt kortyokat. A katona ivott, s kegyetlen fújással faji a szív sebe: — Négy évig csak feléd siettem, három hatalmat győzve le. Becsípett. Könnye hullt kövéren elárvult ábrándjaira. A mellén csillogott az érem: a Budapest-medália. Békés István fordítása Távol cseh földön láttam egy hidat: merészen ívelt a folyó felett, mely szűz ölén nemrég még vad csatáknak tükrözte sose sejtett iszonyát. Szovjethazánk sok hős fiával ott közös csatára ment cseh és szlovák mindnyájunk ádáz ellensége ellen, ki jött bilincset rakni a baráti Bratislavára és az aranyos Prágát vak éjbe s vérbe dönteni. Bajtársaimmal csöndesen haladtunk a karcsú hídon. Egyikünk emelt kézzel mutatta rajta a jelírást: „Konyev szavára verték e ludat szovjet utászok". Majd alább az év, a hónap és nap tündökölt elénk. Továbbhaladtunk s én magam előtt láttam sokáig a feliratot. Látom ma is még és arany betűi acélos hittel töltik el a szívem. A Visztulán át, mely szabad vizével mosta a drága Varsó sebeit, mentünk a hídon. Széles és erős • vasváza szovjet-kéznek müve volt. Autók robogtak át a vashídon, lovak dobogtak, emberek kacagtak, felhőket oldott foszlóssá a nap, vidám fiúk szép lányokhoz szegődtek, aztán a szovjet vendégekre néztek, szemük sötétkék fénye ránk sütött, úgy mosolyogtak víg üdvözletet. Kosztroma, Arjol és Kijev fia, rjazani ács és uráli kovács, azerbajdzsáni, tádzsik, bjelorusz lövésre készen tartva fegyverét, hidat rakott a víz hátára, nem hogy fennhéjázó, püffedt nábobok aranycirádás hintón hátradőlve hajtassanak a széles hídra — nem! E híd azoknak köt két partot össze, akik a gyilkos önkény romjain boldog jövendők várát építik. Gáspár Endre ford. Nem szellő, hajnaltáji permet, nem vészes, szárnyas fergeteg — Hazám lehellete csapott meg és átjárta a szívemet — viharvert, napsütött vizekkel s akár tavaszi áradat, mezőkkel, melyek mint a tenger, az égig felhullámzanak; s ahogy, ha gyermek ajka rebben, s röpítve madarak dalát, lágy szirmok jellegével frissen, üdítőn, mint az ifjúság. Nem pirkadat piros rubintján kápráztatott el a világ — Hazám, a te szemed tekint rám, tüzes napként lelkembe lát. Erő és bölcsesség e szempár, mögötte multunk harctere s jövendőnk hajnala dereng már, világos sorsunk int vele. Milyen bástyákat vertünk szét mi, milyen utak hátunk megett! Zizegnek Volgánk bő sztyeppéi, dombok kéksége integet. Barátságot, békét e tájról vitt szovjet földünk hős fia a Kárpátok ormára s távol, a Duna-táj lankáira. Pusztuljon minden rabság végre, csalás, erőszak — vesszenek! Anyám — a szabadság felé te a földet szárnyakon viszed! Polgár István ford. * 5 VL. SZOSZJURA: Győzni fogunk Győzni jogunk! — így zeng a tél, s a hótakarta kőszál. Ezt zúgja fülünkbe a szél, mely kint a síkon kószál. Ezt mondja fent a csillag is, rétek fölött ragyogva, s a hold fény ujja rámutat a bujkáló bakókra. A nap nekünk erről dalol s fölénk borítja pajzsát — mert ott a győzelem, ahol az igazság s szabadság! EMÍLIÁN BUKOV: Győzelmes tavasz Forr a tavasz. Tüze lángjaitól csillog a szem s fut a bánat. Lélegzik a lomb. S nézd: vége sehol vize parttalan áradatának!. Ömlik a fény. A tetőkre zuhog s arcokra, fejekre alájoly. Megrészegedik a szetn s a torok forró bora jó zamatéitól. Nyújtózik a kert, mint hosszú, nehéz, mély álom után aki ébred. Egy édeset ásít, úgy néz körül és várja, nem ismerik-e meg? Fegyverben a kert! Rügy-ezrede nő, kész felsorakozva a harcra. S indul, hogy az élet és a jövő teli bimbóit kifakassza. Duzzad a nedvtől a csöpp rügy! A lomb! . . . Nézd, mennyi, de mennyi virág van . Gyöz a tavasz, győz. Ünnepe zsong s szétárad a nap sugarában. 12