A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-03 / 18. szám

Che imkM^^^i^i ZSÍROS ISTVAN Sámson Károly főkönyvelő volt és legényember. Méghozzá legény a javából, mert ifjúságát nem herdálta fl éretlen fővel. Harminc év alatt sok nővel dolgozott együtt, de érzéseit távol tartotta kartársnőitöl. Most azonban' mégis megdobbant a szive Serfőző Katica látásától, akit helyhiány miatt ültettek be szobájába. Eleinte csak a szokásos udvariasságot gyakorolta a lánnyal szemben. Később az udvariasságot oly mértékben fokozta, hogy a már-már a hódolat demarkációs vonalát is átlépte. A „kisasszony kérem" udvarissága előbb „Katica kérem"-re enyhült, később „kis Katicá"-vá langyosodott, majd „Katica kedves"-re melegedett, hogy nemsokára „Katica édes"-sé tüzesedjék, sőt néha a „Katica drága" forrósága is kicsapott Sámsonból, s csak az alkalom hiányzott, hogy kibuggyanjon belőle a vallomásos „imádott Katicám" lángoló lihegése. Nemrégiben a lány egy számla elkönyvelése iránt érdeklődött, amit sehogy sem tudott feldolgozni. — Legyen szíves főkönyvelő űr... hová könyveljem ezt a számlát? Sámson" úgy pattant a hívó szóra Katica háta mögé, mint a gumilabda. — De Katica édes, mondtam magának, ne fárassza magát, majd én elintézek mindent. Nekem igazán elég az, ha itt ül mellettem — s orvul megsimogatta a lány selymes haját. - És különben is - tette hozzá kiszáradó torokkal —, ne mondja nekem, hogy főkönyvelő űr ... — Bocsánat, nem tudtam . .. főkönyvelő elvtárs — mentegetődzött a lány. — De kérem ... nem így gondoltam. Olyan száraz, hivatalos ez a megszólítás. Én sem szólítom magácskát kartársnőnek, így hát szólítson a nevemen. — Ahogy parancsolja ... Sámson úr .. . — Parancsolom, parancsolom — dohogott Sámson —, dehogyis parancsolom, csupán kérem, de nem Így „Sámson úr" .. . Károly az én másik nevem — suttogta rekedten, miközben újra erőt merített a lány selymes hajából. A lány a tizennyolcévesek kegyetlen alázatosságával mosolygott fel Sámsonra. — Ha úgy akarja ... Károly ... bácsi.. . - zuhanyozta a szavakat Sámson fellobbanó önbizalmára. Sámson sápadt lett. ölmos lábakkal vánszorgott helyére, s még csak tiltakozni sem tudott a lebácsizás ellen, mert érezte, ha megszólal, szavak helyett bűgó férfizokogással fogja elsiratni hajdani ifjúságát. Könnycsordító, múltat számonkérő éjszakákat álmatlankodott át Sámson Károly. Másnap Katica gátlás nélkül károlybácsizott, és Sámson mandarini udvariasságának bohócruhája alá bújtatta lázadó keserűségét, s egyre inkább tehermentesítette a munkától a lányt, aki egész nap csicsergett, csacsogott, míg Sámson sokszor az éjszakát is átgürcölte helyette. Igaz, hogy legalább nem gondolkodott, hanem valami állandó révületben élt. A lánnyal töltött ünnepizű órák még mindig nem tudtak hétköznapokká válni. Egyre jobban kókadt az átkozottul reménytelen szerelem és az áldozatosan vállalt többletmunka következtében. Ö maga ezt nem vette észre. Ehhez Sulyok Jánosnak, az üzemi bizottság elnökének éles esztergályos szeme és meleg munkásszive kellett. A segíteniakarás apás mozdulatával tette Sámson vállára munkától eres kezét. — Fáradtnak látszik, főkönyvelő elvtárs ... Pihennie kéne ... Miért nem megy üdülni? Sámson arca hamuszínű lett. — Nem, nem ... igazán nem vagyok fáradt - dadogta, és szivéből, mint szivacsból szorította ki a vért a rémület, hogy esetleg hetekig ne lássa Katicát. — Mindnyájunknak szüksége van egy kis pihenésre, egy kis kikapcsolódásra -próbálta meggyőzni Sulyok a főkönyvelőt. — Én ... én ... igazán el sem tudnám képzelni az életemet a tartozik és követel rovat nélkül — felelte fanyar mosolylyal Sámson. — Akkor rendben van — nevetett Sulyok. - Az ember tartozik a szervezetének a pihenéssel, és a szervezet megköveteli azt. Az üdüléskor a főkönyvelő megosinálja szervezetének mérlegét. — De Katica ... izé ... Serfőző kartársnő... kezdő még, most kezdem csupán betanítani, és igazán... nem tudom — ötölt-hatolt Sámson, de Sulyok nem tágított. — Az nem akadály. Legfeljebb mind a ketten elmennek. Két hétig igazán tudja magukat nélkülözni a könyvelőség. Majd Mikula helyettesíti magát Sámson elvtárs. Sámson arca lángbaborult, és kiragyogott, mint acélkék éjszakán a hold. A lány szeme friss történéseket várón csillogott. Sulyok igazoltnak látta sejtését: Sámson szerelmes a lányba. S a lány ? Talán ugratja, talán elfogadja, talán visszautasítja. Az együtt töltött két hét majd tisztázza köztük a helyzetet... Vagy jobbra, vagy balra. — Nos Serfőző elvtársnő, mi a véleménye erről? — mosolygott a lányra Sulyok. A lány pipacspiros lett. — Én nem bánom... Ha apuék beleegyeznek ... Én szívesen mennék. Még sosem voltam üdülésen. — Majd magam beszélek kedves szüleivel — készségeskedett Sámson gyanús hirtelenséggel, de Sulyok lehűtötte. — Nem kell fáradnia, főkönyvelő elvtárs. Serfőző a kezem alatt volt inas. Majd én rábeszélem, ha ellenkeznék, örülni fog, ha a kislánya egy kicsit szórakozik. S aztán elintézzük a beutalásokat is. Sulyok távozása után Sámson boldog mosollyal csillogtatta a szemüvegét Katicára, aki a várható üdülés reményében olyan csacsogásba kezdett, hogy Sámsonban a lohadó reményparazsak ismét fellángoltak. S így tartott ez a várakozás és készülődés izgalmas napjaiban is. Amikor vonatra szálltak, a lány apja egy hatalmas bőröndöt tornászott fel a csomagtartóba. Ezenkívül csak egy nagyformájü, keveset befogadó szatyorszerű táska vólt a lánynál. Sámson kis kofferkéje olyan szerelmes szerénységgel tapadt a koffermonstrumhoz, mint ő maga szeretett volna tapadni a lányhoz. Sámson még az evésről is elfelejtkezett, pedig azok közé az utazók közé tartozott, akik az első bakterház után kicsomagolják az elemózsiát. Most eszébe sem jutott az evés, csak a lányt csodálta a késöntámadt szerelem bűvöletében. De Katica ezt nem vette észre. A keveset utazók izgalmas ujjongásával élvezte az utat. Tágult pupillákkal itta sugarasan kéklő szeme a szikrázó tájat. Most csak egy nagy szem volt a lány. Csodákat váró, csodálkozó, csodásan ujjongó szem. A szilaj vonat négyórás vágtája ezzel a mámoros bámulással telt el, ügy hogy csak. heves kapkodással szedelődzködtek le az üdülő állomásán. Az udvarias Sámson a világért sem engedte volna, hogy a koffermonstrummal a lány cipekedjen. Sőt még a nagy szatyort is odatapasztotta a kis bőröndje mellé, így két kézre felpakkolva, mint egy málhásállat baktatott ki a lány nyomában az állomásról. Az állomás előtt a többi utas szitkozódásáből megtudták, hogy az autóbusz géphiba miatt csak este indul. Egy kajlabajuszű vasutas megvigasztalta őket, hogy csupán egy jó kilométerre van az üdülő. — Csak nem ácsorgunk itt estig — vélekedett Katica. — Természetesen, kicsi Katica — készségeskedett Sámson. - Egy jó séta az egész. Gyerünk. Hát igen ... Egy jó séta Katicának tizennyolc évével és a poggyász nélkül. De Sámsonnak a maga ötven évével, melyet a nehéz bőröndök még súlyosabbá tettek, egy kilométer, hegynek felfelé ... egy kicsit sok. De mit törődött ő ezzel, mikor Katicával mehetett! Egyelőre még nem volt baj. Az üt sima, egyenes volt. Két oldalán a színpompás rét hímes virágai integettek fejecskéikkel a méhudvarlók felé. És közöttük a legszebb virág: Katica, aki telhetetlen mohósággal szedte virág -társait. Az út emelkedett, de Katica azért csak viháncolva szaladgált mint egy kis csikó. Sámson öregedő, agyoncigarettázott szíve 4 O-A ä ,ö azonban szirénázni kezdett. Eleinte csak aprózta a dobogásokat, míg kezeit húzta a kegyetlenül nehéz bőrönd. Egy ideig váltogatta, mivel a szatyor és a kisbőrönd együttvéve is könnyebb volt. Később — ahogy sebesedett a szívdobogás, a minden mindegy lemondásával — abbahagyta a váltogatást. Tüdeje is zihálni kezdett. A szivdobogással együtt szaporodott a levegőkapkodás. A száján át hörögte ki-be a levegőt. A szive a nyakán át akart kitörni. Vaksi szemei a bepárásodott szemüveg mögött zöld karikákat hánytak a túlfeszített szívmunkát'ól. Hátán az ing vizesen 18