A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-05-03 / 18. szám
Csallóközi útravaló Zala József versei Az új csehszlovákiai magyar líra első évtizedének végefelé járunk: sokasodnak a nevek, patinásodnak a színek, de ami ennél is határozottabban a fejlődésre mutat: az új szlovákiai magyar líra kézjegye kezd elmélyülni, a költők kezdik megvonni önmaguk határait. Míg az évtized első éveinek mérlegé túlnyomórészt elszigetelt egyéniségek azonos hangját jelezte, ma már inkább beszélhetünk azonos célratörésről és egyéni hangról. Az alig néhány éve megvont körvonalak közül egyre felismerhetőbben bontakoznak ki a jellegzetes kézvonásokkal felvázolt tájak, történések és távlatok, és ha visszaemlékezünk Fábry Zoltánnak az évtized elején méltán elhangzott intésére, ma már bizakodva állapíthatjuk meg, hogy ha azóta nem is lett kevesebb a vers, de mindenesetre több lett a líra. Még biztatóbb jelenség, hogy a líra elmélyülésének erénye az azóta elindult, sőt a még csak most indulóban levő fiatalokra is kihat: Ozsvald szépen formált mondanivalója egyre mélyebb tónusokban, egyre szélesebb skálákon figyeltet fel magára; Tőzsér, Petrik, Cselényi, Kulcsár elismerésre méltó lendülettel törnek az élre, s lendületük erejét még határozottabbá teszi az a következetesség, amellyel sorra igyekeznek átvenni az idősebb nemzedék, vagy talán inkább idősebb költő-nemzedék — hiszen a két csoport években lemérhető határai között néha mindössze 2—3—5 évnyi különbség van — Gyurcsó, Bábi, Dénes, Gály önmérsékletét és önfegyelmét. Zala József, a Csallóközi útravaló című kötet költője, évei számát, lírája hangját tekintve nem tartozik az élretörő fiatalok közé, de versei révén nem sorolható az évtized lírainditóinak sorába sem: lírája mintegy kései átmenetet képez Csontos Vilmos önmagába mélyedt, halkszavú, szemérmessége és a fiatalok színekre és benyomásokra szomjas szárnyalása között. Hangja megnyeröen fegyelmezett ugyan, de a gondolat kifejező erejének terén még nem találta meg költői egyensúlyát. Élményei néhol az elsietettség darabosságával hatnak, néhol megfakultan, megtörten süllyednek bele a múltnak homályába. Verseinek nagy része forma és tartalom szempontjából is megelégszik az igénytelen alak-rögzítésekkel, hangulat-regisztrálásokkal: évszakokat és embereket, emlékeket és hűséges házőrzőket, szűkebb hazájának kedvesen jellegzetes alakjait és a történelemmel egybefonódott egyéni múltjának kirívó figuráit egyaránt hű kézzel regisztrálgatja, ami sokszor a tollfosztások, kukoricamorzsolások, vagy a fonóbeli csöndes falusi esték ősi mesemondójához teszi hasonlatossá. Mégsem hiszem, hogy ezekben a verseiben mélyebb benyomásokat tudna ébreszteni. Sokszor azt az érzést kelti, mintha szobrot akarna állítani egy-egy alakjának, s e célból gondos, aprólékos igyekezettel gyűjti, halmozza össze a legapróbb részleteket is. Időnkint azonban távolabbra siklik a tekintete, felhagy a pepecseléssel, képzeletét lenyűgöző erővel ragadja meg a kép egésze, — s ilyenkor állít valóban maradandót, ilyenkor ébreszt mély benyomást, ilyenkor válik valóban költővé s egyszersmind formaéretté is: ,,Tarisznyáját fejszéjére akasztja. Öles léptekkel méri az utat. Reáköszönnek felette haladva, fészkükre szálld vándor vadludak." (Dunamenti favágó) A kötet tartalmi szempontból egyik legszebb költeménye az élményforrást össze-Zala József 1920. április 10-én született Kislúcson, a dunaszerdahelyi járásban. Földműves szülők gyermeke. Jelenleg a Stavomontáz nemzeti vállalat műszaki dolgozója. gező és jelképező Csallóköz című vers, s éppen ezért talán iskolapéldája lehetne annak, mikor kell elhanyagolni a részleteket az egész kedvéért, mikor nem szabad kimondani a vallomás egészét, hogy a fukarabbul mért sorok annál erőteljesebb érzést kelthessenek, és így váljék a vers teljes vallomássá. A költemény első versszaka ugyanis egy bensőséges, forró vallomást tartalmaz, de mindez, amit ez a négy sor elmond, sokkal meggyőzőbb erővel áradna ki a költeményből, ha ez a versszak elmaradt volna. Részben azért, mert hiszen a költemény további soraiból úgyis félreérthetetlen a mondanivaló célja, részben pedig azért, mert kár volt bevezető magyarázattal ellátni a második versszak gyönyörű líraiságát: „Füz-virágzáskor indított az élet, mint pihés bolyhon libbenő magot. Gyümölcsfa-bimbók: pirosak, fehérek ígértek termést, érett holnapot." Ugyanebben a költeményben olvassuk a következő sorokat: „Télen sokan erdőirtásra mentek. Lomha ladikkal járták a Dunát..." Tökéletes kép; tökéletesen meg tudja teremteni azt a kapcsolatot, amely az olvasót részesévé avatja a költő művészetének, mintegy hidat verve a költő és az olvasó képzelő és alkotó ereje között. Különös ellentmondás Zala költészetében, hogy amennyire kiegyensúlyozott tud maradni egyéni érzelmeinek, hangulatainek tolmácsolásában, annyira elragadtatja magát, ha mások erényeit, dicséretét akarja zengeni. Érdemes összehasonlítani mondjuk A váza bánata című megkapóan szép költeményének tartózkodóan művészi hangját azzal a szentimentális, sőt kenetteljes páthosszal, amellyel a sárosfai orvos hivatástudatát akarja megörökíteni. Ez az orvos, aki bizonyára és minden olvasói hitelt megérdemlően a hivatása magaslatán áll, aki tehát kivételes ember és kivételes orvos, mégis éppen azért tompul a szürkeségbe, mert „gyógyító apostol", mert „éjjelente keltik, ebédjétől kérik", mert „minden beteg várja, hisz és bízik benne. Jó tanácsot adni sohase feledne " stb. stb. Mennyivel élőbb, mennyivel élményt idézőbb az élettelen és dicséretes erények híján is rokonszenves váza, amelyből: „Mező, kert ezer éke oly messze-messze már; nincs mása, csak emléke." Talán az a hiba, hogy Zala valósággal kényszerítve érzi magát arra, hogy hőseinek megörökítésére szólamokat használjon. Épitőmunkásokról ir és végszóként máris felcsendül a kenetteljes intés: „Ha nyitod új lakásod ajtaját, hálával említsd névtelen nevük." Hamis Mert hálával gondolsz esetleg az államrendszerre, a forradalomra, a pártra, az elvtársakra, talán még a lakáshivatalra is, de — és ez nem is emberi gyarlóság, még kevésbé az építőmunkások semmibevevése — bizony egy percre sem gondolsz az ablakosra, aki..., a fúróra, amely ..., a vésőre, amivel... Vagyis megintcsak nem a részletek a fontosak, hanem az egész. De hiszen ezt Zala is tudja, amikor például a kastély udvaráról ír, amelyből forradalmi vihar seperte ki a bérlőt és az uraságot, akkor is tudja, mikor Kis Péter honvéd fejfáját faragja, akkor is, mikor a nőnapot ünnepli, vagy mikor a Barátság dalát harsogja messze a csallóközi síkság felett. Még néhány szót Zala formaművészetéről. A fent idézett néhány verssorból is kitűnik, hogy Zala nem közönséges formaérzékkel rendelkezik. Rímei, alliterációi sokszor egészen kiforrott műgondról tanúskodnak. Gyakran esik azonban pongyolaságba mondatszerkesztés terén, aminek az oka csakis a költőinknél annyiszor tapasztalt elsietettség lehet, hiszen sokszor mindössze annyi csiszolásra lett volna szükség, hogy helyére illessze az állítmányt, s a különben gyönyörű sorok nyomban elfedték volna a kiemelt zökkenőt: „Elnyelte rég az ég a rőt fényt, a kertre barna árny tapad; formátlan és fanyar gyümölcsként a tar fákon csüng hallgatag." (A gyümölcsösben) Ugyanilyen formahibának tekinthető a szerelmi verseiben fel-felbukkanó eltúlzott közvetlenség. Nem beszélve arról, hogy szerelmi költeményei közül egyesek a Petőfi-utánzók népieskedő hangját pendítik meg (Elfogadod-e, Ha csak egyszer is), nem veszi észre, hogy ami közvetlen megszólításban még versben is megengedhető rajongás-kitörésnek hatna (például az ilyen megszövegezésben: Te vagy a legszebb asszony!), az állító mondatban (,,...s a legszebb asszony újra az enyém!" — Mariánské Láznéban) tangószöveg elcsépelt refrénjévé laposodik. Bemutatkozó költő első verskötetét talán nem is illett volna ennyire szókimondóan megbírálni. De: az űj csehszlovákiai magyar líra első évtizedének vége felé járunk, a megtett út kötelez és — az objektív okok mellett egy megdönthetetlen és feltétlenül tiszteletben tartandó szubjektív tényező: feltétlenül lekicsinylést jelentett volna enyhébb hangot használni azzal a kétségtelenül elhivatott költővel szemben, akinek emberi és költői értékét, pozitív bizakodását, kollektív pártfoglalását ismét csak tulajdon négy sora fejezheti ki a leghívebben: „Az alélt föld zsendül. Megint fü zöldül, bimbó pattan, futó felhők kék résein kacsint a nap. Tavasz van." RÁCZ OLIVÉR 15