A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-03 / 18. szám

(enrol Freiherr iroa&ihbe találkozása az igazsággal A legkézzelfoghatóbbán a háború alatt találkoztam először a szovjet sajtó meggyőző erejű, diadalmas igazságával. liletve nem is t-n, hanem inkább Freiherr von Zubbe, a hitlerista német hadsereg tábornoka. De hadd mondjam el sorjában. Egy Moszkva környéki villa társalgójában magasrangú német tisztek beszélgettek. Feszes tartású, őszülő halántékú, lakkcsizmás tábornok volt a társaság középpontja. Jobb szemén villogott a monokli. Zubbonyán vagy két tucat kitüntetés sorakozott. A nyakában csüngő vaskereszt közepén szikrákat vetett egy apró brilliáns. Egész megjelenése hideg előkelőséget sugárzott. General Freiherr von Zubbe régi porosz tiszti családból származott, és nemrég még nagy neve volt a hitlerista hadsereg vezető köreiben. Komoly jövőt jósoltak neki. Egy hete, hogy fogsába esett. A hadifogoly német tisztek Hitler-ellenes szövetségének vezetői ülték körül. Hívták soraikba, kérték, hogy aktívan támogassa propagandamunkájukat, szóljon a fronton harcoló német katonákhoz. A tábornok ujjai idegesen doboltak az asztal üveglapján. Szemmelláthatóan unta az agitálást, a meggyőzőbbnél meggyőzőbb érvek záporát. — Nem! — jelentette ki már vagy ötödször. — Ismétlem, uraim: az átkozott káplárt ma már én is megvetem, gyűlölöm, utálom. Ebben egyetértek önökkel. De — és itt erélyes tiltakozó mozdulattal magasba emelte kezét —, a német haza — így mondta: Vaterland — szent előttem. A haza vesztére senkivel sem szövetkezem! . . . Újabb érv következett. Érv, amely Hitlernek, a német hadsereg oktalan és teljes pusztulását okozó, valóban a „Vaterland" vesztére törő legújabb bűncselekményét bizonyította. Ismét teljes pusztulásra kényszerített rengeteg hadianyagával együtt egy katlanba zárt több tízezer főnyi hadseregcsoportot, amelynek állítólagos „győzelmes kitörését" a német sajtó óriási lármával harangozta be. Rövid ismeretségünk során akkor tapasztaltam először és utoljára, hogy a tábornok kizökken jeges nyugalmából. — Nem uraim! — pattogott. — Ez már bizonyára túlzás. Ez nem lehet igaz. — Tábornok űr! — állt fel egy vezérkari ezredes. — Mindez színtiszta igazság. Erre tiszti becsületszavamat adom. Mindannyian tudtuk, hogy az ezredes a porosz vezérkari tisztek' iskoláján évfolyamtársa volt a tábornoknak. Évtizedes barátság, sőt szegről-végre rokonság fűzte őket egymáshoz. •A tábornok mereven nézett az ezredes szemébe. Villámló tekintetéből szinte égetően sugárzott: „Akkor sem hiszem el!" A kellemesen berendezett társalgóban hirtelen jéggé fagyott a légkör. Mindenki rettegve várta, hogy na most, barátja szemébe vágja a szörnyű sértést: A tiszti becsületszó semmibevevését. És ekkor, a feszült csendben megszólalt egy fiatal repülőfőhadnagy: — A mai „Pravda" is megírta ... A magasrangű idős tisztek, akik olyan merev derékkal ültek, mintha kardot nyeltek volna, felháborodva néztek a főhadnagyra. Szemrehányó tekintetükben ki nem mondott szavak tükröződtek: „Tessék! Ide vezet az antifasizmus. Ez azt hiszi, hogy a német Wehrmacht tisztjeinek Hitler-ellenes szervezkedése egyben lazaságot, fegyelmezetlenséget, sőt — íme — neVeletlenséget jelent. Csak nem gondolja, ez- a naiv tacskó, hogy a „Pravda" többet nyom a latban egy német vezérkari tiszt becsületszavánál? -" A tábornokon azonban meglepő változás ment végbe. Szeme már nem szórt villámokat. Mintha egy csapásra eltűnt volna magabiztonsága. — A „Pravda"? — kérdezte, és nyugtalanság érződött hangjában. — Igenis, tábornok úr! - pattant fel ültéből bíborpirosra gyúlt: arccal a főhadnagy. A tábornok közben visszanyerte nyugalmát, és hidegen így szólt: — Szeretném látni! Pillanatok alatt előkerítettük a Pravda aznapi számát, és nyomban lefordítottuk neki a szóbanforgó tudósítást. Szótárt kért és ellenőrizte a fordítást, majd megnézte a dátumot, és előrelapozva, néhány pillanatig alaposan tanulmányozta a Pravda ismert címbetűit. Ezután minden ceremónia nélkül a főhadnagyhoz fordult: — Főhadnagy űr! Hozzon papírt és tintát a s/obámba! — Felállt, a porosz tisztikar évszázados, beidegzett; hanyag eleganciájával összeütötte sarkát, és kemény léptekkel kiment a szobából. Pár órával később reoülcgéo vitte a frontra a német tisztekhez és katonákhoz írt felhívásának fotokópiáit... 1A Néhány nap múlva fehér asztalnál, ebéd közben a tábornok mellé kerültem. Furdalt a kíváncsiság, hogy erre a néhány napja fogságba esett tősgyökeres porosz tisztre — akit nem ingattak meg a hozza közelálló, vele egyívású ismerős tiszttársak érvei, sőt évtizedes barátjának és rokonának tiszti becsületszava sem — miként hatott ilyen villámgyors meggyőző erővel a Pravda. Óvatosan tapogatózo kérdésemre felém fordult, jéghidegen végigmért, és színtelen, száraz hangon odavetette: — Maga persze azt hiszi, hogy most láttam életemben először Pravdát. Téved. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez a lap mindig igazat ír... — És még csak ennyit tett hozzá: — ...Sajnos! Ezután még inkább érdekelt, hogy vajon milyen közvetlen kapcsolata lehetett Freiherr von Zubbenak a Pravdával. Ö azonban komoran tovább evett, és az ebéd befejezéséig oiyan elutasítóan viselkedett, hogy nem háborgattam tovább. Amikor lenyelte az utolsó falatot, kését és villáját jobbkézról precízen, párhuzamosan egymás mellé tette a tányér karimájára. Rágyújtott egy hosszúszopókás Kazbekre, és minden további kérdés nélkül beszélni kezdett: — Már a fronton rájöttem, hogy a berlini banda nemcsak gazember, hanem hülye is. Ez érthető, hiszen egyetlen úriember sincs közöttük. Baklövést baklövésre halmoztak ... és nem csupán az analfabéta hadvezetésben. Kénytelen voltam betiltani katonáimnak a német rádió hallgatását. Nem engedtem szétosztani a legénység között a német újságokat. Hiszen a „Völkischer Beobachter"-ban a legveszettebb visszavonulás idején azt olvastuk, hogy csapattestem „sikeres ellentámadást" hajtott végre. Katonáim röhögtek, vagy káromkodva fogukat csikorgatták, amikor Berlinből hivatalosan azt jelentették, hogy 80 kilométerrel keletre „tartjuk a frontot" attól a falutól, amelyből éppen gyors ütemben vonultunk ki — nyugat felé... Egyszer véletlenül néhány ,,Pravdá"-t pillantottam meg a hirszerzöosztály parancsnokának asztalán. Ezekben a régi számokban megnéztem a hadijelentéseket, és összehasonlítottam őket naplóm adataival. Egyeztek. Sőt: megdöbbentően pontosak voltak... Mire a tábornok idáig jutott, több német tiszt gyűlt körénk. Feszült figyelemmel hallgatták Freiherr von Zubbe szenvtelen, monoton hangon elmondott hangsúlytalan szavait. Hosszú lenne visszaadni az egészet. Elég az, hogy a tábornok „előfizetett" a „Pravdá"-ra. Megparancsolta hírszerzőjének, hogy ne bántsák a „Pravdá"-t előteremteni tudó orosz parasztokat, sőt akár 100 márkát is adjanak egy-egy számért. Ma sem tudja megérteni, miként jutott át a frontvonalon a Pravda, de elég rendszeresen kapott többé-kevésbé friss példányokat. így tájékozódott a távoli frontok helyzetéről is, hiszen — saját példáján okulva — a fasiszta hírszolgálat egyetlen szavát sem hitte el. Egy ízben nagy veszteségek árán sikerült egy ellentámadása. A legfrisebb Pravda ezt is közölte. Annak a falunak a neve is szerepelt a német csapatok által visszafoglalt helységek között, amelyben Freiherr von Zubbe megveteLte a lábát. Erős védőállást épített ki, és már hitt a „Pravdá"-ban, bár erősen kételkedett a lap katonai szemleírójában, akinek véleménye szerint csak néhány napig tarthatja magát. De két nap múlva tényleg kiverték a faluból, és folytatódott a „tervszerű elszakadás". Ezután már - mint mondotta - „vakon" bízott minden szóban, ami a „Pravdá"-ban megjelent. Amikor katlanba került, szigorú parancsot kapott, hogy az utolsó emberig tartson ki, mert von Herbst tankjai útban vannak felszabadítására. Óriási veszteségek árán védekezett Néhány nap múlva azt olvasta a „Pravdá"-ban, hogy von Herbst páncélosait a szovjet csapatok megsemmisítették. Ekkor haladéktalanul parlamentereket küldött a szovjet parancsnokságra és egész csapattestével együtt megadta magát. A kapituláció után a szovjet frontparancsnokságon megkérdezte, hogy tényleg megsemmisült-e von Herbst páncélos oszlopa. Udvariasan autóba ültették és elvitték egy tábori kórházba, aho1 von Herbst súlyosan sebesült vezérkari főnöke feküdt. — Nem ismerem a szovjetek kommunista rendszerét — fejezte be elbeszélését Freiherr von Zubbe — és nem is akarom megismerni. Egyáltalában nem érdekel. Katona voltam, vagyok és maradok. Mégpedig német katona. Politikával nem foglalkozom. N'em tudom, hogy mi itt a szándékuk velem, de annyit mondhatok: Ha keresztre feszítenek, akkor se leszek kommunista, de még demokrata sem. Csak két dolgot ismerek a szovjetből: az orosz katonát, meg a ,,Pravdá"-t. . . és oz elég nekem. ízléstelen lenne, ha mint fogoly tiszt, legyőzőimet dicsérgetném. így nincs is mit mondanom a szovjet katonáról. De meggyőződtem róla — és egész monoton elbezélése során előszór emelte fel kissé hangját -, hogy minden szó szentigaz, ami a ,.Pravdá"-ban megjelenik. L. L. E.