A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-05-03 / 18. szám

A CSEMADOK VIÍ. országos közgyűlésének mtatuigugiíbóL Molnár Béla, Rozsnyó A mai nap folyamán már nemegyszer hangzott el, hogy tíz év egy egyesület vagy egy nép életében nem nagy idő, Ha tízéves munkánkra visszatekintünk (nemcsak a Csemadok, hanem a dolgozó nép munkájára), valóban felmerül előttünk az a kérdés, hogyan volt lehetséges ezeket az eredményeket elérni. A válasz igen egyszerű. Mi itt ebben a hazában nem ma, nem tiz és húsz éve, hanem évszázadokkal ezelőtt leltünk egymásra. Elhivatásunk, sorsunk, kultúránk, történelmünk mind elválaszthatatlan egymástól. Ha a múltban el volt nyomva a szlovák, el volt nyomva a magyar is és mindenki, aki a kapitalista világban élt. Magyarnak és szlováknak egyformán egy az útja a szocializmus felé. Az út, amelyen tíz év óta járunk, egyenes, céltudatos út minden országban, ahol a szocializmust építik. Vannak nemzeti sajátosságok, vannak különböző hagyományok és formák — a lényeg azonban egy és ugyanaz. A magyar dolgozókat kisebbségi érzés tölti el. Ez nem a közös együttélésből fakad, hanem az osztályellenség idegen ideológiájából és aknamunkájából, amelynek az a célja, hogy régi pozícióit visszaszerezze. Ám a történelem kereke nem fordulhat vissza. Fejlődésünk történelmi szükségszerűség, s ebből adódik a cél is, amelyért élünk és amelyért pártunk harcol. Mi magyarok is meghoztuk aZ áldozatot, mint bármely más nép, amely a szabadságért harcolt. Mi is ott voltunk a sztrájkoknál a Csallóközben és sztrájkoltunk Korompa és Kuntapolca leépítése ellen is. Most, mikor tízéves munkánkat értékeljük, öröm tölt el. hogy ez az eddigi harc szerepet játszott, éspedig történelmi szerepet a mi köztársaságunk és az egész európai gazdasági és politikai élet kialakításában is. Közismert tény, hogy köztársaságunk művelt népe, iparunk magas színvonala már régen elfoglalta azt a helyet, amely nem minden népnek adatott meg. Nekünk, Csemadok-tagoknak és általában csehszlovákiai magyar dolgozóknak tudnunk kell, hogy mi is küzdöttünk az eredményekért és pártunk valóban értékeli munkánkat, és semmi okunk nincs arra, hogy kisebb értékűnek érezzük magunkat másnál. Képzeljük el, hogy ehhez az óriási fejlődéshez a régi módon hány évtized kellett volna, és a párt bölcs vezetése, szeretete, tapintata mégis minden nagyobb áldozat nélkül ide vezetett. Eredményeink lehetőségeinkhez mérten mégsem kielégítők. Nem hivatalos statisztika szerint mintegy félmillió magyar van országunkban, és ezek közül csak harminchatezer Csemadok t.ag. Vajon elégséges-e ez a munka elvégzésére, amit a párt ránk bízott ? Elégséges-e ez arra, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását. A kultúrforradalom jegyében élünk, de ez a forradalom valahogy csendes. Ennek visszhangot kellene kapni a nép ajkán, örömben, dalban, munkában, színjátszásban, az élet minden terén, hogy erről egész Európa hallana. Csak rajtunk áll, hogy ez bekövetkezzék. A magyar dolgozók tőlünk várják e kultúrforradalom megvalósítását. Most néhány szót ifjúságunkról. Azt mondják, a mai ifjúság nem olyan mint mi voltunk. Állítólag csak a tánc, a nyugati kultúra kell neki, a bugi-bugi és hasonlók — hogy semmire se lehet menni vele. Én többször kijelentettem a mi ifjúságunk sokkal jobb, mint mi voltunk, ha nem is élte át azokat a nagy nehézségeket, amelyeket mi. Eltekintve egy-két kilengéstől nagyon kedves, nagyon tettrekész, és ezt pártunk vezetésével jó néhány munkahelyen be is bizonyította. A Szovjetunióval való barátságot hivatalosan nagyra szoktuk becsülni, beszélünk róla, de teljességgel nem érezhetjük át, mert nem olvassuk a szovjet irodalmat, nem ismerjük a szovjet életet és a Szovjetunió negyven évének rettenetesen nehéz korszakát, amelyben létrejött az első szocialista ország. Mindenki előtt ismeretes, hogy negyven év alatt a Szovjetunió megtette az utat a faekétől a kozmikus rakétáig. Az analfabetizmustól (sok millió analfabétájuk volt) a tudományban vezető helyre jutott. A Szovjetunió a bresztlitovszki tárgyaló asztaltól — ahol mindenbe bele kellett nyugodnia — odáig jutott, hogy békepolitikájával hangot ad az elnyomott és gyarmati népek törekvéseinek. Nem kis dolog ez. Milliók és milliók vére, milliók és milliók áldozatos munkája eredményezte ezt. Valóban ez a nép maga sok nemzetiségével megérdemli az egész emberiség szeretetét. Nemcsak szövetségesünk és barátunk, én sokkal többnek tartom: valósággal szülőanyánknak a szó legnemesebb értelmében. El lehet-e képzelni a mái boldog életet a Szovjetunió nélkül ? El lehet-e képzelni az állami függetlenséget nélküle ? Nem lehet. Ez az óriási segítség, amelyet nekünk nyújtott — úgy érzem — nincsen eléggé bevésődve népünk tudatába. Erre van szükség, hogy a csehszlovák—szovjet barátság ne legyen üres frázis, hanem a legnemesebb emberi érzésekből fakadjon. Egy bizonyos, ha a Szovjetunió nem volna, és a béke nem volna számunkra olyan drága, ha az élet védelmére nem kellene annyi erőt áldozni, akkor ezen a tízesztendős úton már sokkal messzebb lennénk. Ám a béke védelmére mindent meg kell tennünk, és nemcsak rakétával, hanem tudással, szocialista neveléssel is védenünk kell hazánkat. Még egy problémát vetek fel. Szó esett róla, hogy Kelet-Szlovákiában szükség volna egy falujáró magyar színházra. Szeretettel, nagy örömmel fogadnánk ezt a magyar együttest. Még egyszer ismétlem, nekünk magyar dolgozóknak semmi szégyelni valónk nincs. Semmi okunk nincs arra, hogy a jövőt sötétnek lássuk, hanem emelt fővel, mély hittel, bizalommal nézünk a jövőbe. Hiányaink voltak és még vannak. Pártunk ezt jól látta és látja. A közgyűlés küldöttei nagy figyelemmel Ha pártunkban bízunk, soha nem csalathaUgatják a felszólalásokat kozunk. i) W f -tw^lL ' 1 ÉP « *' iSsF m X •N Koncz János, Losonc ... A losonci járásban jól látom az építő munka eredményeit, és ezért tolmácsolni tudom hálánkat kommunista pártunknak, mely lehetővé tette, hogy járásunk minden községe a szocializmus építésének útjára lépett. Különösesn az 1952-es év óta nincs egyetlen egy község sem, amelyben ne lenne EFSZ. A XI. kongresszus határozata újabb feladatot tűzött elénk: befejezni a szocializmus építését. Dolgozó népünk anyagi és kulturális jólétének feltétele a kulturális forradalom befejezése. Azt hiszem, helytelen lenne az a nézet, hogy a gazdasági kérdést ne kössük össze a politikai és kulturális kérdéssel. A tények ugyan azt mutatják, hogy esaknefh minden községben megalakult az • EFSZ, De nem minden szövetkezeti dolgozóban alakult még ki a helyes szocialista öntudat, nem érvényesül ez mindennapi munkájukban, nincs még meg a kellő odaadás a többtermelés megvalósítására és a termelés olcsóbbá tételére. Ezen a téren további eredmények elérésére törekszünk a losonci járásban. Célunk, hogy kulturális nevelésünk ebben az irányban hasson. További feladatunk, hogy minden egyes községben fokozott gondot fordítsunk dolgozóink kulturális nevelésére. E tekintetben különösen az író elvtársak segítségét kérjük és várjuk. Ők mutassanak utat, adjanak tanácsot, hogy milyen formában tudjuk elsajátítani és megvalósítani azt, amit akarunk. Épp azért szükséges, hogy íróink menjenek többször a nép közé. ismerjék meg a népet, és keressék azt a módot, amellyel a legtöbbet és leggyorsabban tudnak segíteni dolgozó népünkön. A beszámoló említette az írók és költők vita estjét. Volt vitaest Losoncon is. Hogy őszinte legyek, én másképp képzeltem el. Ügy gondoltam, elbeszélgetünk arról, hogy a mi életünkben kinek mi. miért tetszik vagy nem tetszik. Ehelyett azonban ezeken az írói esteken mindönki csak a saját munkáját propagálta, és éppen azért helyes lenne, ha a jövőben inkább a néppel foglalkoznánk, hogy közelebbről megismerjük, mit kíván a nép íróitól és az írók láthassák, hogyan segíthetnek a nép nevelésében. A színjátszó-csoportok továbbfejlesztése kérdésében azt szeretném javasolni, próbáljunk segíteni rajtuk, de olyan formában, hogy ne vegyük el a kedvüket. A szocialista fejlődésben a munkaversenynek hajtómotornak kell lennie. Legyen itt is verseny, de ne vegye el a színjátszók kedvét. A verseny értékelésénél a fő szempont pedig az legyen, hogy mennyire segít az a nép nevelésében. Még egy kérésem volna az iskolai és a kulturális ügyek képviselőihez. Hassanak oda a kerületi és járási nemzeti bizottságok útján, hogy minden egyes tanító (akár szlovák, akár magyar községben) kapcsolódjék bele a kulturális nevelésbe. Vegyenek példát olyanokról, mint Ocsovai, Bodnár. Szabó és Miklós tanító elvtársak, akik egész szabad idejüket a népnevelésnek szentelik. Ezzel is előre haladunk célunk, a kultúrforradalom győzelme elérésében. 9