A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-12 / 15. szám

a,reakciós tábornokok felkelése után éppen ezen a téren követelt a nép fegyvert a fasiszták ellen. Nem lehet megilletődés nélkül járni a Ciudad Universitaria, az egyetemi város utcáin, amelyet oly büszkén mutogatnak, ha az ember tudja, hogy éppen itt végződött a Madridért folyt véres harc. Madrid azonban él. Éli a déli nagyvárosok mozgalmas, örökké nyüzsgő, hangos, lármás életét. Él a széles sugárutakon, a szökőkutakkal ékes tereken, a parkokban, Él az óváros számtalan apró utcájában és sikátorában, s ezzel is igazolja a régi mondás igazát, hogy a nép halhatatlan. A fő utak, a gyönyörű, büszke Calle de Alcala, az Avenida de Jósé Antonio, a hatalmas áruházakkal, bankokkal, exkluzív szállókkal, a nagyvárosi forgalom, a rengeteg autó s este a sok gazdag kirakat és színes fémreklám engem valahogy nem tudott elragadni. Ilyen utcákat találni bárhol Európában, Koppenhágában éppúgy, mint Zürichben, Rómában vagy Berlinben. A Plaza de Espana büszke felhőkarcolóin is alig van valami jellegzetesen spanyolos; inkább a Broadway felhőkarcolói szerény utánzatainak látszanak. Ami azonban közeli az ember szivéhez Madridban, azok az óváros apró utcácskái a Puerta de Sol és a Plaza Mayor mögött, az a sok girbe-görbe, szűk utcácska, melynek nevét meg sem lehet találni a turista térképeken. Ezek az aprő utcácskák, melyek ön-Tipikus madridi kép — rendőrjárőr. Franco igen jól tudja, miért ad — spanyol viszonyokhoz mérten — olyan nagy fizetést a rendőröknek. Hol lenne a fasiszta rendszer nélkülük? Már húsz éve ígérgeti Franco, hogy lebontatja ezeket a szükséglakásokat, és hogy rendes lakásról gondoskodik mindenki számára. Közben azonban ezek a hullámbádoggal fedett vályogkunyhók úgy szaporodnak, mint eső után a gomba, ezrével tcüálni őket Madrid elővárosaiban Az Avenida Jósé Antonio betorkollása a Plaza de Espanában. Földalatti villamosvas út, hatalmas felhőkarcolók, lépteny-nyomon az amerikai pénzügyi segély nyomai -ez az új, amerikanizált Madrid kéntelenül is a prágai Óváros és a Kisoldal utcáira emlékeztettek, ezek bűvöltek el engem. Utcák, tele olajban sült tonhal és szardínia különleges illatával. Utcák, vasárnap délben telis-tele emberrel, hogy azt hiszed, tüntetésre készülnek. Utcák, ahol a bisztrók járdára kitett asztalainál elüldögélhetsz, szürcsölgetheted a madridiak nemzeti italát — a sört, eheted a madridiak nemzeti eledelét — a virslit, és figyelheted a szokatlanul nagy forgalmat, • lármát, nyüzsgést... A kiskocsmákban még ott látod a nálunk már nődhetsz, mitől is olyan erős, hogy lélegzeted is eláll tőle ... Ugyanezekben a kiskocsmákban még ott láttod a nálunk már letűnt múltat, rongyos utcai árusokat, köztük sok gyereket, akik hiába kínálgatnak mindenfélét eladásra: töltőtollat, játékokat, nyakkendőt, szentképet, sorsjegyet, verseket, gyufát... , Ha valakinek csak rövid idő áll rendelkezésére, hogy betekintsen a mai Madrid életébe, nehezen tudja megmondani, hogyan gondolkoznak az emberek, akiket maga körül lát. Ha azonban látod a sugárutak és a Plaza de Espana hatalmas felhőkarcolóinak hivalkodó monumentalitását, ha összehasonlítod az Alcalén látott, fényűző kirakatokat a külvárosok ütöttkopott kis boltjaival és vendéglőivel, talán megtalálod a helyes választ. A fasizmus Spanyolországában csak idegen segítséggel győzött a nép ellen, és csak idegen segítséggel tartja fenn magát. Igen, Madrid él — és nem felejt... V. SKOVRÁNEK