A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-11 / 2. szám

December havában a vitág valamennyi operaszlnpada és rádiója Giacomo Puccini születésének századik évfordulóját ünnepelte. Nemzeti Színházunk sem maradt ki a jubllálók sorából, és választása szerencsés volt, amennyiben a nagy olasz zeneköltónek nálunk még nem játszott Manón Lescautját tűzte műsorra. Puccini Manonja, ha, nem is olyan népszerű mint a Bohémélet, a Pillangókisasszony, a Tosca vagy a Turandot, dallamgazdagságban és drámaiságban nem sokkal marad mögöttük. Ez voltaképpen a nagy olasz mester első operája, amely országos sikert aratott, majd ismertté tette nevét az egész világon. E nagy siker annál jelentősebb, hogy Massenetnek hasonló tárgyú, már világhírű Manonjával kellett felvennie a versenyt. A hivatalos kritika kezdettől fogva mostohárí bánt Puccinival, olykor a művész rangját is elvitatta tőle. A Manón Lescautról is azt állította, hogy zenéje hatásvadászó, dallambősége olcsó és érzelmessége talmi. Az igazság ezzel szemben, hogy Puccini kitűnően ismerte a színpadot, szövegkönyveit pompás ösztönnel válogatta ki, és azoknak drámaiságát színdús muzsikával, dallamai szépségével fokozni tudta. A dallam volt művészi krédója. Dallam nélkül a zene olyan, mint az ember szív nélkül vallotta. A dallam szépsége ma is teljes fénnyel, töretlenül él műveiben, énekeseinek ajkán, hegedűk, fuvolák, gordonkák, hárfák gyönyörködtetőn összecsengő harmóniáiban, és ezért nem csoda, hogy hallgatói egyformán rajonganak operáiért. „En a kis dolgok művésze vagyok — mondotta magáról. — Ha a közönség helyeslését akarjátok, igyekezzetek gyönyörködtetni, egy szebb, fennkölt világot festeni elébe." A Manón Lescaut szövegkönyve Abbé Previstnek 1733-ban megjelent nagysikerű regénye alapján készült. A sikeres libretto kitűnő alkalmat adott a zeneköltőnek, hogy zenei palettájának minden ragyogó színét elénk varázsolja: a diákos vidámságot, a könnyed, táncos hangulatot éppúgy, mint az izzóra hevített szenvedélyt és a tragikumnak végzetterhes légkörét. A szilaj és érzelmes s oly A mtsodik szereposztás des Grieux (Alexander Baránek), Lescaut (Juraj Wledermann) és Manón (Ludmila Dvofáková, a prágai Nemzeti Színház tagja) Jelenet a zenedráma második felvonásából. Mi (dr. Papi tragikusan elpusztuló Manón zenei rajza mindvégig ragyogóan nagyvonalú; lobogó szenvedély, lírai ellágyulás és tragikus döbbenet keveredik forró erotikával; az áriákban és kettősökben igazi, égő szenvedély lángol, mely átíorrósltja a színpadot és elbűvöli a hallgatókat. A Manón Lescaut előadása nehéz feladatot jelent olyan operaszlnpadoknak, ahol az olasz bel canto nem elég otthonos. Nemzeti Színházunknak is kevés az olasz énekstílushoz szokott művésze, és bizonyéra ennek a ténynek tulajdonítható, hogy nem Írhatunk olyan teljesítményekről, melyek emlékezetessé tették volna a jubileumi bemutatót. Egyedül első drámai szopránénekesünk, Margita Cesányiová énekét és alakítását nem ér-Az -opera befejező jelenete — Manón száműzetésbe indul (Fotp Podhorsky) non Lescaut (Margita Cesányiová), des Grieux Gusztáv) heti semmiféle gáncs, ezúttal is megcsillogtatta énekművészeiét, nemkülönben játéktudását. Forró és szenvedélyes, teljesen a szerep megkívánta szép alakítást nyújtott. Dr. Papp Gusztáv des Grieux lovag parádés szerepében kezdeti merevségét leküzdve a nagy szerelmi kettősben és a zárójelenetekben méltó partnernek bizonyult. És ismételten jól vizsgázott zengő basszusával a Kassáról idekerült Zelenay Géza is Manón éltes udvarlójának kényes szerepében. Ladislav Vychodil színpadképeiben mündig új megoldásokat keres, és • ez mindenképpen üdvözölhető, mert ebben a keresésben nemegyszer meglepően eredeti és útmutató. Ezúttal azonban nem érthetünk egyet a két első színpadkép öncélú lépcsőzetével, ingatag belső architektúrájával — amely az énekeseknek nem. kis nehézségeket okozott ének közben —, noha a hátterek itt is igen jól és eredetien hatnak. Annál szebb a Le Havre-i kikötő balladás hangulatot árasztó képe, és a zenedráma tragikus kicsengését jól megalapozó amerikai pusztaság kiégett nádasával, ahol Manón végzete beteljesedik. Marcel Pokorny jelmezei festőiek, Miroslav Fiäer rendezői munkájában viszont erősen kifogásolható a sok eltúlzott, burleszk mozdulat'és ugyancsak zavarón, egyenesen groteszkül hat, hogy túlságosan telt idomú énekesnőket fiatal deákok jelmezébe bújtat. Megértjük, hogy az énekhang elsőrendű követelmény, de ez nem mehet az esztétikai szépérzék kárára. Ilyen hibákat Nemzeti Színházunknak nem szabadna elkövetnie. A zenekart vezénylő Gerhard Auer jó munkát végzett. EGRI VIKTOR