A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-11 / 2. szám

T> égóta ismerem Vanyo bácsit, értem a gombosi Vanyo Jánost, aki mostanság zootechnikus a szövetkezetben. Igaz, nem sokat tudtam róla, csak annyit, hogy özvegy ember, meg jókedvű tréfacsínáló. Egyébként magas, vállas termetű; nagy, bozontos bajusz alól beszél. — Hogy ityeg a fityeg? — így szokta kezdeni, ha öszszeakadtunk. Nagyot nevetett és törölt egyet bajszán. Sose tudhatta az ember, miért nevet; aztán nem is igen volt arra mit válaszolni, legfeljebb annyit, hogy köszönöm — ityeg-fityeg. Kikérdezte ilyenkor családom állapotját, hogy s mint vannak a gyerekek meg az asszony, meg hogy nem épltkezem-e. — Építkeznék, ha volna miből — feleltem én. Erre fitymálva végignézett. Szinte olvasni lehetett az arcán, mit gondolhat. Körülbelül olyasmit, hogy hiába, semmirevaló nemzedék a mostani fiatal. Bizony, 6 szerzett tizenkét hold földet, jó gombosi földet. Házat is épített, mit a fiának szánt. Néha betévedtem hozzá. Akkor aztán megkínált jó kisüstivel. Mindenféle tréfás kalandokat mesélt menyecskékről meg végrehajtókról. Utóbbi időkben a beadás miatt szokott fájni a feje. Am ezt is tréfával ütötte el. — Ha magam nem adom, majd érte jönnek — szokta mondogatni és fölhörpintette italát. Mindig éreztem, hogy jókedve mögött súlyos gondokat és fájdalmakat rejteget. Azóta, hogy meghalt a felesége, született Németh Borbála, jókedve nem is volt igazi jókedv, csak olyan erőltetett folytatása a réginek. Ne lássa a világ, hogy ö, Vanyo János megroppant, megfélemlett az élettől. Pedig olyan egyedül maradt a világban, akár az ujjam. Fiai szétszéledtek, elmentek ipari munkára, a lánya is férjhez ment — csak Nyanya maradt vele, a mostohaanyja, néhai Vanyo József második felesége. Nyanya szegény, igen öregecske már, kilencven esztendős, siketecske, alig botorkál, éppenhogy megfőzegeti reggel a kávét, s ebédre, vacsorára valami ételkét kotyvaszt. Még csoda, hogy bírja. Talán nem is neki való már, de ha nem csinálna valamit, megölné a tétlenség. Nyanyácska öregedett, és otthon a ház egyre sivárabb, rendetlenebb lett. Vanyo János meg úgy tett, mintha nem venné észre, csak belül a lelke sírt a saját árvasága fölött. Hát minek küzködött ő, minek nevelt fiúkat meg leányt, hogy vénségére így magára maradjon. Míg a gyerekek el nem hagyták az apai házat, azt hitte, van értelme a szakadatlan gürcölésnek a szerzett tizenkét holdon, meg az öröklött apai jusson, ami ugyancsak kitesz hat holdat. Am kiderült, hogy a fiúknak nem kell a föld, hogy nyűgnek, kölöncnek tartják, olyasminek, amivel csak kötelezettségek járnak, de boldogulni nem lehest rajta. Már maga is ügy volt vele, s ha megművelték, csak azért tette, hogy valami értelmét adjon a hosszú napoknak, esztendőknek. Esztendők múlva, hogy újra találkoztunk, már nem volt olyan jókedvű, már nem is tetette. Szerencsétlenség érte — megrokkant a lába. — Ügy esett, hogy kimentem a komárci erdőre fáért. Nem fuvarba, hanem magamnak. Megraktam a szekeret, aztán hátul igazgattam néhány gallyat. Egyszercsak megrántják a lovak a rudat, a hátsó fcerék meg neki a lábamnak. Eleinte nem is fájt, csak mikor fölállnék, akkor látom, hogy a lábam feje nem ügy áll, mint kéne. Leülök, rángatom a helyére. Valamicskét ment, csak veszettül nyilallt. Az orvos BABI TIBOR (Vauyö- bátya se tudta a helyére csinálni. így hát megrokkantam. Nem bírom a kaszát-kapét, csak úgy teszek, mintha bírnám. így mondta el a dolgot, és rámhunyorított — ravaszkásan, szomorúan, mintha arra kért volna, hogy el ne áruljam. Míg beszélt, egészen az ablakba húzott el a többitől, hogy ne értse senki a szavunkat. Bár ez fölösleges is volt, mert a kocsmában ugyan ki figyelte volna, hogy a szomszédja mit beszél. Azt mondtam kocsma — hát nem egészen, hanem kocsma is meg bolt is. mert Gomboson csak üyen van. Nyár volt éppen, cséplés ideje, délidő. Asszonyok serege tolult a pulthoz, félrelökdösve az iddogáló gazdaembereket. Bizony jócskán gyűltek meg itt, nem is értettem ezt a következetlenséget. Nyár — cséplés, aztán isznak, isznak lélektelenül, pedig se áldomásra, se torra nincs okuk. Vanyo bátya megmagyarázta. — Szorítnak bennünket, fiam, szorítnak. Itt vannak a járásról. Be akarják hajtani rajtunk a beadást, azt is, amivel elmaradtunk ... meg hogy lépjünk be a szövetkezetbe. Vanyo bátya, de a többiek is csakhamar az üveg fenekére néztek. Nem volt többé okos beszéd vele, de másokkal sem. Tiltakozó, duhaj keserűség vett erőt rajtuk. Próbáltam elcsalogatni Vanyo bátyát. Azt hazudtam, hogy a Nyanya küldött érte. Nem hitte, csak sértődötten végigmért zavaros tekintetével, mintha azt mondaná, hogy minek tartom én, nem gyerek ő, akit így kell hitegetni. Leült a sarokba valami nagy cukros zsákra. Merev, rokkant lábát kinyújtotta és ivott, ivott, hogy rettenetes volt nézni. Rá egy esztendővel Kassáról Rozsnyóra utaztam. Valami olvasmányba mélyedtem, s nem igen figyeltem útitársaimra. Egyszeresek vállamra teszi a kezét valaki: — Hogy ityeg a fityeg? — Nini, Vanyo bátya! — Csak nézem, nézem, mintha nem is ő volna. Kiborotválkozott, kiöltözött. A szemében nagy megnyugvás,- igazi jókedv. — Csak nem házasodni készül? — Azt már nem, — mondja ő —, hanem teheneket vásárolni. Gömörbe. Simít egyet a bajszán, rámkacsint. Ez bizony a régi Vanyo bátya, vagy egészen új, olyan, amilyennek én nem is ismertem. — Aztán kinek kellenek azok a tehenek? — faggatom. — Kinek? Hát nekünk! — Csak nem kupeckodásra adta a fejét? — Látom, bikkmakk vagy. A szövetkezetnek. Csak hallgatok, csodálkozom. Nemrégiben másképp láttam nem Így beszélt. — Ha tudnád, micsoda munka megy nálunk. Juh, sertés, csirke, tehén, minden az én nyakamban. Nem tudtam hová lenni a meglepetéstől. Hatvanhárom esztendős ember. Még ha fiatalabb lenne, érteném a változást. Azelőtt hallani sem akart a szövetkezetről, most meg zootechnikus lett belőle — vezetőségi tag. Szepsin leszállt. — Bemegyek még a járásra papírokért, csak a későbbi vonattal megyek tovább. Na, isten áldjon. — Megmarkolta, -megrázta a kezem. Még utána néztem a vonat ablakából. Magas, szikár alakját könnyű volt szemmel kísérni. Ügy lépegetett, hogy leplezze rokkantságát. Lábával alig biccentett, válla, dereka egyenes. Egy ideig eltűnődtem színeváltozásán, de sehogy sem tudtam, eligazodni rajta. Képmutatással nem mertem gyanúsítani még magamban sem mert mindenkor becsületes, egyenes embernek ismertem. Karácsony előtt aztán Gombosra vetődtem. Bekopogtatok az alacsony ajtón. Senki. Csak Nyanya fogad. — No — gondolom —, ezzel aztán szót nem értek. Dehogyis nem. Nyanya csudák csudájára hall. Ért minden szót, fürge is — már ahogy egy kilencvenéves asszonyka fürge lehet. Noszogat, üljek le, főz nekem kávét. — Jaj, Nyanyácska, ne főzzön, hanem mondja meg inkább, hol találom a bátyót. — Hát hogy tudhatnám én azt, fiacskám. Korán kell, alig eszik, már szalad. — Csak nem utazott el? — Nem, nem! Kint lesz valahol. Az utcán útbaigazítanak az istállók felé. merthogy leghamarább ott található. Vattázott paplan-mellényben jár-kel a borjúcskák között. — Vanyo bátya! — Nicsak! Isten hozott! Hamarjában nem." tud mit kezdeni velem. Magyarázkodik, hogy az épületeket vizsgálgatja. Dühös, mert hanyag munkát végeztek az építkezési vállalat dolgozói. — Nézd csak ezt a takarmányelőkészítőt. Mennyezet kéne ide, mert hideg. Nem csuda, hogy a marha jeget eszik. Átmegyünk a juhakolba. Az is vadonatúj épület. — Itt se fejezték be a padlást. Csak kétoldalt csinálták meg, középen mi deszkáztuk be. Az ablakokra dupla üveg való. Hát »hol az üveg>. Azt a ... Jólesik elnézni felháborodását. Érez, gondolkodik, gazdálkodik. Leülünk a jászolra, rágyújtunk. Körülöttünk ott neszelnek a juhok. Rossz idó lévén benn maradtak. Két fiatal kos fejjel egymásnak ront. Bátyó nevet. — Látod-e? Látod-e? Jó mulatság elnézni a kosokat meg a kutricákban ugrándozó pici bárányokat. Bátyó arca megenyhül. Olyan, akár egy jókedvű vén gyerek. Am a beszélgetés nehezen indul. Érzi, kíváncsi vagyok, dehát, hogy magyarázza meg, ami vele történt. Kitekint az akol ablakán, aztán körbe mutat a kezével, mintha a bárányok, az akol, az istállók tehetnének mindenrőL — Hát látod, így lettem én zootechnikus. Most értem őt. Mindennek friss mész-, cementszaga, meg alomszaga van. Magával sodorta az élet. Kinyílt a szeme. Az a fene nagy ivás akkor cséplés idején olyan volt, akár egy lázroham. Akkor ágaskodott fel benne utoljára a múlt, a régi ember, aki tizenkét holdat szerzett, házat épített. Akkor tört rá utoljára a keserűség, amiatt, hogy magára maradt, hogy a fiainak nem kellett, amit épített, szerzett, hogy vénségére magára hagyták, hadd küszködjön szerzeményével, a beadással, százféle kötelezettségei és a kilátástaiaiísággal. — Most is csak gazdálkodunk, most is fogunkhoz verjük a garast — mondja tűnődve —, csak másképp. Hogyan? Kinek? Miért? Ha másnak nem, hát azoknak, azokért, akik még meg se születtek. 7