A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-22 / 12. szám

rtktáwfan Juftdtűrt A Csemadok lévai titkárságán üldö­géltem, amikor egy falusi férfi nyitotta ránk az ajtót. A varsányi helyi cso­port egyik funk­cionáriusa volt. Bejelentette, hogy a Ladányban aznap estére beharango­zott darabban szín­játszóink csak abban az esetben lépnek fel, ha az előadás nem számit bele a járási színjátszó versenybe! — Nem akarunk utolsók, vagy legjobb esetben harmadikok lenni! — próbálta elhatározásukat magyarázgatni az atyafi. — A mi falunk kicsi, helyi csoportunk szegény, nálunk még a kulisszák is csak papirrongyokból készülnek. Vámosladány viszont túl nagy ellenfél, főképp, hogy annyira meggazdagodott január óta, hogy még a színdarabjaikat is fizetett szak­emberrel taníttatják be! Engedjenek ki bennünket ebből a versenyből a kultúr­társak, nincs nekünk semmi szükségünk arra, hogy szégyenbe maradjunk! Fejcsóválva hallgattuk a mondvacsinált érveket, hiszen mindnyájan ismertük a tehetséges varsányi színjátszókat, nem féltek azok soha még az ör­dögtől sem! Hogy miért „kellett" nekik ettől a versenytől annyira irtózniuk mégis? — nos ezt is elárulom. Ha a var­sányiak a Csemadok színjátszó versenyé­nek keretén belül vendégszerepelnek Vámosladányban, akkor az előadás bevé­tele a rendező titkárság pénztérát gyara­pítja. Ellenkező esetben a vendégszerep­lő helyi csoport markát üti a tiszta jö­vedelem! * * » í A kulturális munkához a lelkesedésen kívül némi pénz is szükséges - állítják joggal a helyi csoportjaink vezetői. -Dehát honnan vegyenek pénzt, ha kicsi a falu és szegény a csoport? Nos, akik ilyesmit kérdeznek, hadd mondjam el azoknak a ládányi esetet: A vámosladányiaknál immár tizedik éve működik a Csemadok szervezet, de bizony olyan szegények voltak ők még az elmúlt év végén is, mint a templom egere. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem vé­geztek jó kulturális munkát, mert sürgő­forgó tanítónő titkárjuk segítségével mindent megtettek, hogy felrázzák falu­jukat a régi tespedéstől — dehát ez kevés volt. Ha színdarabot akartak be­tanulni, főhetett Burkó Irén „tanító néni" feje, honnan vegyen pénzt a drága ku­lisszákra? Ha tánccsoportot szerveztek, fél munkát végeztek csak, mert nem ju­tott a tagdíjakból sem kosztümökre, sem egy-két hozzáértő táncvezető iskolázta­tására. Mindehhez még az is hozzájárult, hogy nem, volt a falunak művelődési ott­hona, ezért az iskola szűk tantermében kellett gyakorolniuk — s a falu fiatal­jai sem tartottak össze. Bizony, minden lelkesedésük és igyekezetük ellenére nem jutottak egy-egy színdarabnál többre, s örülniök kellett, hogy papírkulisszákra meg papírkosztümökre tellett! És ami a legszomorúbb: évek hosszú során keresz-» tül még a helybeli földművesszövetkezet is csak gyengítette erejüket, mert veze­tői csupán a saját zsebük megtömésével törődtek, a helyi csoport magángazda vezetői pedig ugyan miért is teremtet­tek volna kapcsolatot a közös és a Cse­madok csoport között?! Jó, jó, legyintenek biztosan unottan most az olvasók — nem arra vagyunk mi kíváncsiak, hogy milyen hibák miatt tengődött a Csemadok ládányi helyi cso­portja, hapem azt a csodareceptet áruld el, krónikás barátunk, amely a csoport meggazdagodását s a kulturális életének fellendülését okozta! Nos, elárulom én ezt egyetlen mondat­ban: a szövetkezeti klub okozta ezt a nagy változást! 1958 végére annyira fejavult a szö­vetkezeti gazdálkodás ellenségeitől, a spekulánsoktól megtisztított „közös'", hogy december végén már ilyen ajánlatot tehetett Ladány kultúra kedvelőinek a szövetkezet derék, új elnöke: - Miért küzdőtök pénzgondokkal, Cse­madok színjátszók? Miért ássátok alá torzsalkodással falutok művelődését, szlovák és magyar fiatalok? Fogjatok kezet egymással, gyertek a szövetkezet­be, s majd ml segítünk rajtatok! S az okos szót megfogadta a falu. A Csemadok csoport élére a magángaz­da vezetők helyett szövetkezeti tagok kerültek. A CSISZ a Csemadok és a Nőszövetség tagjainak segítségével, valamint a szö­vetkezet anyagi támogatásával nyolc nap alatt kultúrházzá alakította át a „közös" egyik háromszobás épületét. A kultúrházat százhúsz székkel, beépí­tett színpaddal, távolbalátó készülékkel és csaknem ezer könyvvel szerelte fel a szövetkezet, illetve a falu. Ma már a szövetkezeti klubban testvéri barátságban szlovák és magyar fiatalok pingpongoznak, sakkoznak, és nézik a te­levíziós adást! A Csemadok helyi cso­portjának színjátszói közül a magyarul tudó szlovák fiatalok is főszerepeket játszanak, a magyarok pedig szlovák ver­sekkel és dalokkal tarkítják műsoraikat, s az új 34 tagú Csemadok tánccsoport táncait ma már szakember tanítja be. No és - ez sem utolsó dolog! - a lá­dányi példa ország-világ előtt bebizonyí­totta, hogy ma már egyetlen színjátszó­csoportnak sincs szüksége olyan pénzszer­zési módra, amilyennel a varsányiak legutóbb is spekuláltak. Mert ma már csak az a kultúrcsoport szegény, amely­nek vezetősége szegényesen gondolkodik, s nem tud az orrától a szövetkezetig el­látni. NEUMANN JÁNOS Burkó Irén tanítónő és Bokros Anna a nőszövetség elnöke agitálják a falu asz­szonyait, ugyanis felajánlást tettek, hogy előfizetőket szereznek a A HÉT részére WFwm^gwmm • la mi írni—nimm imn ma Berka Jolán és Sárközy Etel táncpróbára indulnak i

Next

/
Thumbnails
Contents