A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-22 / 12. szám

Bárány Veronika tizenhétéves ragyogó aslányszeme mostanában nyugtalan álnoktól megzavart kéklő titokká vált. Ott illt az áprilisi sugaraktól aranyozott va:árnap délelőtti utcán, s lelke a férfi mént közéjük hullatott szavaitól muzsicált, mint egy régi zenélő óra. - Eljön? - követelt bizonyosságot ágytól perzselő ajakkal Schmidt Ottó. - Igen — suttogták alázatos megadásiak de mégis asszonyi diadallal a kislány zájának szelíd ívei. - Pont ötkor - röppent még utána. Bárány Veronika már be is fordult az igyik mellékutca szegénységbe süppedt lázsorai közé. Egy hónappal ezelőtt ismerkedett meg feronika Schmidt Ottóval, ezzel a nem ippen fiatal, de annál tapasztaltabb mérlökkel. A szoknyavadász legényember lyakorlott szeme azonnal észrevette a ány nem mindennapos szépségét. S ami:or közelférkőzött a kislány szegénység illen lázadozó lelkéhez, tudta, hogy győ;elme biztos. „Pont ötkor", muzsikált a lány fülébe, mikor belépett az ételgőzös konyhába. Anyja, ez a tizenkét gyerek szájától íervasztott asszony főzött ott egyedül, :sak az apróbb gyermekek ügyetlen készégeskedésétől segítve. Veronika kurta köszöntést röppentett ida, és sietett, hogy szekrényébe zárja nutatós, de olcsó tavaszi kabátját. Neki, i család büszkeségének, a szép diáklányiak, az a fényűzése is megvolt, hogy :ülön szekrénnyel s külön vasággyal renlelkezett. Igaz, csak a konyhában. De lem kellett osztoznia senkivel, míg a öbbiek esténkint közelharcot folytattak I fekvőhelyekért. Egy nagy, hatalmas szobából s egy conyháből állott Bárányék lakása. S ebien a két helyiségben tizennégy ember ilt... Bárányék szegények voltak. Báány András kőműves hiába volt a szakma egkiválóbb dolgozója, hiába keresett a állatainál legtöbbet, hiába kapott tetenes családi pótlékot, hiába kapott újítási utalmat, hiába vállalt külön munkát szatadsága idején, úgy látszott, minden lénzt, mint telhetetlen gyomor, megimésztett a roppant család. Veronika lűnnyal emlegette, hogy családjuk szalorulat-túltengésben szenved. A családban elfoglalt kivételes helyétének és szépségének tudatában föléíyesen lenézte szüleit, épp úgy, mint :estvéreit. Csak a nála egy évvel fiataabb Bélával tartott testvéri kapcsolatot. 5k ketten kaptak mindig új ruhát. Az atánuk következők már csak használt jönceiket kapták meg. S így a legkisebb ?erinek és Palinak már csak folt hátán ölt, csupán az anyai szeretettől összeákolt, elnyűtt rongyok maradtak. A nyolcadik gyereknél a tizennégy íves Veronika gúnyosan figyelmeztette izüleit, hogy a szaporulatot ideje volna corlátozni. A szülők, a lányuk tiltakozálára fittyet hányva, két esztendő alatt, cétszer két ikerrel szaporították a létszánot. Az első ikerpár után — a kilencelik és a tizedik gyerek volt ez — Veroíika visszavonult s hónapokig sértődötten íozzá sem szólt szüleihez, de amikor ínyja alakja újból reményteljes formákat :ezdett felvenni, jobbnak látta kibékülni, lehogy bosszúból ismét a nyakára hoz:anak egypár gyereket. Ekkor határozta el, hogy ott hagyja ízt a reménytelen nyomortanyát, mely isténkint éjjeli menedékhelyhez hasonított, ahol nemcsak az ágyból elővonízolt tartalékszalmazsákokon, hanem még I szekrény kihúzott fiókjában is gyéretek szuszogtak, horkoltak, sírtak és mo:orogtak. Megvádolta magában szüleit, hogy eljrédálják a pénzt, amit apja keres, mert itánuk számolt. Számonkérni nem mere ugyan. Egyszer próbálkozott vele, de ipja szokatlan eréllyel adta tudtára, íogy ahhoz pedig semmi köze. — Hiányzik valamid? - kérdezte tőle. fan ruhád, cipőd, kosztod. Télikabátot is :aptál. Ojat... — Konfekció — biggyesztette dacos itymálásra' ajkát. — Konfekció, konfekció — dohogott lárány - de szép konfekció... A töb>ieknek ez se jut... Hát ne üsd a fitoscádat az én dolgomba — enyhült becé:ővé Bárány hirtelen kelt haragja. Szeette Veronikát, de ... szerette Bélát is is végig mind a legkisebbekig. Most is, hogy Veronika belibbent a zsúolt szobába, apja mosolyt vetett feléje, íogy szeretetet arasson, de a lány már i jövendő révületében élt, s lepergett óla a mosolygás. Bárány csak Veronikára várt. A vasáríapi ebéd, amikor az egész nagy család jgyütt volt, ez volt pirosbetűs ünnepnapja a munkás hétköznapok szürkeségében, lyenkor megborotválkozva, ünnepi fehér ngben, esküvői tükrösödö fekete nad•ágjában, a nyüzsgő apróságok fölé majasodva, örömtől dagadó szívvel érezte: írdemes élni... érdemes harcolni, épí:eni, hogy munkás óráinak pénzreváltott ;redményéből csitítsa édeseinek éhét. — Terítsetek — szólt oda az apróságoknak. A kicsik betanult pontossággal ugrótok. Az egyik szétnyitotta a valahol zsibvásáron vett ócska ebédlőasztalt, a máiik az abroszt nyújtotta, melyet már te•Itett is valamelyik lány. Még Béla is, i nagyfiú igyekezett elhelyezni két szé<en a simára gyalult deszkaszálat, hogy izzel is szaporítsák az ülőhelyeket, mert lem mirídenkinek jutott volna szék. Veronika megvetően nézte a nyüzsgést. Lefojtott lélekkel, bolyongó vágyainak defántcsont tornyából még szánakozni sem tudott rajtuk. Egypár óra... még egypár óra ... Csodaváró szívvel áhítozta azt az óráU.. Vpkul hitte: az az óra kiszabadítja a káposztaszagú családi börtönből. — Ajtót - hallatszott a hűvös kastélyok ebédjelző gongja helyett az anyai szó. A gyerekek fürgén kitárták az apró ujjak nyomától maszatos ajtót, s az ebéd, az anyai szív ételbe főzött szeretete ott párolgott az asztalon. Bárány egy király méltóságával, jogarként vette kezébe a merőkanalat, s osztotta ki kor szerint a levest. Ebéd után, amikor a túróslepényből is megkapta mindenki a maga részét, Veronika fel akart állni. Melette ülő apja szelíden megfogta a karját és visszanyomta, majd harsányan rákiáltott a zsivajogni kezdő jóllakott családra. — Csönd ... A szokatlan hangos szótól megszeppenve csöndesedtek el, s bámuló szemmel figyelték apjukat, — Gyerekek - kezdte a beszédet szelídült hangon Bárány - valamit akarok nektek mondani. Mostanáig tartogattam. Arra a pillanatra vártam, amikor együtt leszünk valamennyien. Végigsimította gondekéktől barázdált homlokát, s beszélt tovább. — Bizony gyerekek, nem éltünk eddig valami jól. Nem mondom, ennivalótok mindig megvolt. Ha hús nem is jutott, csak vasárnap, de kenyerünk az mindig volt. Jó lett volna zsiroskenyér is, az igaz ... — Zsíjos tenyéj jő — szögezte le tömören a csepp Terike. — Bizony jó, de meg kellett elégednetek a csupasszal. Ha nevelhettünk volna egy malackát, de tudjátok, hogy a házigazda még azért is haragudott, ha az udvaron hancúroztatok. Hogy tűrt volna el malacot vagy egy-két tyúkot... Igaz, mi lett volna nektek egy-két