A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-22 / 12. szám

tyúk... No de ennek vége... Gyerekek, — emelte fel a hangját — saját házunk lesz! Néma, csodálkozó csöndpalást borult a családra. Még a gúnyosan hallgató s az abrosz szélével babráló Veronika is felkapta fejét. — Házasodunk — rikkantott a csöndbe Béla. Bárány rámosolygott. — Bizony ... házasodunk ... Amikor anyáddal összekerültünk - és öreg szemébe beleforrósodott egy régmúlt tavasz minden szerelmes gyengédsége, amikor a székén végre elpihenő fáradt párjára nézett, akit ma is úgy szeretett, mint akkor, azon a titokzatos májusi estén, amikor gyáva-ügyetlenül, először csókolta azt a fáradttá petyhüdt szájat, amelyik akkor éppen olyan keményen és izgalmasan feszült az életnek, mint most Veronika dacos kis szája — amikor öszszekerültünk, akkor csak nősültem. De már akkor elkezdtünk kuporgatni a házra. Sokszor elment másra az összegyűjtött pénz. Egyszer már majdnem együtt volt. Egy öreg házra, bankadóssággal futotta volna ,... Akkor te. Veronika megbetegedtél ... S elment a pénz... De nekigyürköztünk ... újra kezdtük ... anyátok mosni is járt... Régen volt... abban a régi világban... S most gyerekek ... új házunk lesz ... Tegnap megvettem a telket. Holnap kiveszem a szabadságom s nekifogunk ... Üj házat épftünk. — Építünk... építünk — tapsoltak, zsibongtak a gyerekek ... Csak Veronika ült ott idegenül, messzejáró lélekkel. — Vége a babebédeknek, gyerekek ... Hétköznap is husikát eszünk. Lesz disznónk, tyúkunk. esirWénk. Még nyuszi is lesz. .. Lesz kertünk s benne lesz sok jó gyümölcs. — Hol a telek, apu? érdeklődött csillogó szemekkel Béla. — Hát bizony messze van... A város ' szélén, a Susogó réten... Ott osztják most a házhelyeket. Abból vettem. A tetőig megcsinálom magam. A tetőt meg a szomszéd. Ismeritek Kovács bácsit, az ácsot. S a tetőért meg én felhúzom neki a falat. Segítünk egymásnak. No, mit szólsz hozzá Veronikám? — paskolta meg szeretettel kislánya kezét. Veronika az egészből csak azt halotta, hogy ezért az álomért kellett neki nyomorognia éveken keresztül. Ezért nem tízóraizott évek óta, amikor pedig a többiek vajaskenyereket vittek az iskolába. Az eddig lefojtott gyűlölet ott szikrázott szemében, amikor kifakadt: — Hát ezért. .. ezért kellett nyomorogni ... Ezért kellett készruhákat hordanom ... ezért... Ö... — s ebben a dühtől szikrázó „ó"-ban több megbántás volt, mint száz szitokban. Bárány szigorúan nézett Veronikára. — Neked lehet a legkevesebb panaszra okod. Mindig új ruhát kaptál. Iskoláztattalak, s ha most leérettségizel, semmi akadálya, hogy egyetemre mehess .., Hogy orvosnő legyél... — Ezt én harcoltam ki — dacoskodott a kislány. — Ha nem tanulok ... — Igaz, bólogatott Bárány — jó tanuló vagy. De hogy jó tanu!ó lehess, azt annak is köszönheted, hogy nem küldtelek tizennégyéves korodban inasnak ... — Ha akkor elmégv inasnak, akkor már előbb lett volna házunk, — figyelmeztette az anyja szigorúan. Veronika jobbnak látta abbahagyni a vitát, mert ismerte anyjának hirtelen kezét Amíg apjuk soha egy gyereket sem ütött meg, addig anyjuk bizony nem takarékoskodott a pofonokkal. Alig pár hónapja is, amikor egyszer későn jött haza, bizony nem sokat teketóriázott, hanem biztos kézzel helyezte el a »agylány rácán a csattanó rendreutasítást, nagy örömére a kisebbeknek. — Most pedig gyerekek, valamenyien elmegyünk megnézzük a telket. — Éljen! — tört ki üvöltésben a család. Nagy zajjal, nyüzsgéssel szedték elő kopott kabátkáikat. A Bárány-család kivonult. Most volt az első alkalom, hogy teljes létszámmal mentek valahová. Veronika úgy érezte magát, mint a gályarab, aki háttal az ismeretlen kikötő felé evez céltalanul. Mit érdekelte őt már a ház ... a malac .. . a baromfi. .. Fülébe zengett, zsongott a bíztatás: „Pont ötkor..." Ezt hallotta, s nem karjába kapaszkodó anyjának duruzsolását, aki büszkén parádézott szép nagylányával. Végre elértek a Susogó rétre. Az égy olyan kék volt, mint az a gőgöt hirdető selyem, melyből olyan édes lett volna egy harangos báliruha... A bodros felhők meg olyanok voltak, mint habos tüllfodrok . .. Igen, ha mehetett volna bálba ... De kellett a házra . .. A kicsinyek, ahogy kiértek a mezőre, harsány üvöltéssel köszöntötték a szabad életet. A szélső kertekből mint patyolatfehér menyasszonycsokrok virítottak a nászukat ülő szilvafák, s kábult illatukat feléjük hozta a duhaj áprilisi szél. A levegőben gólya körözött méltóságteljesen. Az apróságok rázendítettek: „Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát.. ." — de a nagyobbak érthetetion módon lehurrogatták őket. Itt lesz az új utca — magyarázta Bárány. — Mire az első házak falait felhúzzuk, idevezetik a villanyt is. Lehet, hogy ki is kövezik, — tette hozzá bizonytalanul, amikor látta, hogy Veronika kényes fitymálással emelgeti formás lábát. — No, itt is vagyunk — állt meg büszkén Bárány a négy szikár karóval kerített telek előtt. Az apróságok diadalordítással nyargalták körül s vették birtokukba a területet, amely immár az övék. s ahol apun és anyun kívül senki sem mondhatja, hogy csönd legyen. — Itt lesz egy szoba, itt a másik, ez lesz a harmadik, — magyarázott Bárány — itt lesz a kapu ... itt a konyha, ez az előszoba... itt a fürdőszoba — vált büszkévé a hangja, s ez a sző bizony Veronika szívébe is belenyilallott. Fürdőszoba. Egyik a sok álma közül. Hogy ne kelljen a gondosan befüggönyözött konyhában lavórban mosdania ... Eh mit... mit érdekli őt ez ... — Hol lesz a malacka, apu, hol lesz a malacka? — sipította Laci. — Itt, fiacskám. S -itt lesz a kert. Ide egy diófát ültetünk, ide almát... oda szilvát... — Jibizji nem lesz? — érdeklődött Marika. — Lesz szívem, ribizli is lesz. Minden lesz. Minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk. Mert mindez a miénk. Tervezgetés közben Bárány a szomszéd telek kalyibájáből ásókat hozott. — Kölcsönveszem Kovács bácsi ásóit, s most mindjárt ásni kezdjük az alapokat. A gyerekek szétkapdosták, csak Veronika nem nyúlt az ásó után. Még az örökké fáradt Bárányné is felvillanyozva fogott az ásáshoz, míg Béla ki nem vette kezéből a szerszámot. A család dolgozott. Boldogan, felszabadultan rakta a fészkét. — Nemsokára öt óra — szólt Bárányné. Veronika szivébe beledöbbent a szó. Mindjárt öt óra ... S fülében muzsikálni kezdett a perzselő férfihang; „Pont ötkor ,.." TÁTRAY FERENC Fiam születésére Hamvas csillagok ácsorognak az égen. Megszámláltam őket. Pont annyian vannak, Ahány perc telt el mióta kizavartak, Mióta Itt állok egyedül az éjben. A folyosó hosszát ezerszer megmértem, Kép lógott a falon, hegyek — völgyek rajta, S nyáj Is legelészett. Lomha birka fajta. A sarokba dugtam, hogy „azértse" nézzem. „Ügyelj a tisztaságra!" — szólt rám egy tábla. Hát piszkos vagyok? vagy tetvek hullnak rólam? Hogy birizgál ez a propaganda-szólam; Szemtelen, mintha a világ rajta allna. Valami virág is mintha nyílna ottan. Rózsa-e vagy szegfű? nem is nagyon néztem. Amikor szirmait egyenként kitéptem És különös gonddal csomókba csavartam. Aztán — erre emlékszem — egy fehér szellem Lépett hozzám hátulról, zord nyugalommal: „Friss levegő jót tesz ilyen alkalommal!" Egyszóval! No de... Hát így is jó! Kimentem. Kis göncöl, nagy göncöt, sarkcsillagos rébusz! Tanultam valamikor, mint kócos gyerek. Most! Ez a pillanat a döntő, emberek! Megszületett! Ah! a Mars-e vagy a Vénusz? Az ajtóig csak egyetlen ugrás, rémes. A halk. fehér szellem, majdnem hanyattesett: Aztán megszorította forró kezemet: „Igen, fiú! Pufók arcú, egészséges." A folyosó csöndes, álomszerű fátyol, A képeit békésen kolompol a nyáj. Bizony a tisztaságra Ügyelni muszáj! De hol van, ami megmaradt a virágból?! Vigyék oda nékik s véle üdvözletem. Csókolja illatával drága arcukat. Álmodjanak együtt gyönyörű álmokat E csillagfénytöl terhes nyári éjjelen. — Mennem kell — szólt szárazon, s megindult a jövendő kapun keresztül a maga jövendő ígéretes élete felé. Valami kényszerítette. hogy visszapillantson. S ott látta az apját. Bárány ott állt győztesen, mosolyogva Gondoktót fakult kék szeme most kifényesedve ragyogott a nyüzsgő apróságokra. S aztán . , . aztán döbbenten pihent meg Veronikán. Olyan idegen volt az ő gyönyörű kicsi lánya ... úgy távolodott tőle. A rémület facsarta szívét ... elmegy . .. elmegy ... — sikoltott fel benne a bánat. A lány megtorpant. A rémült szemek most szelíddé bársonyosodtak. Az apja szeméből úgy sütött feléje a szeretet, hogy beleforrósodott a szive. Lehajtott fejjel lépett egyet még — s aztán sarkonfordult. Lassan odament az apjához. — Majd . .. majd ... én . . . pihenjen apu — szólt könnybefuló hangon, s lehajolt, hogy kivegye az preg kérges kezéből a lapátot. S ahogy hozzáért az ő hófehér, puha, kicsi kezével ahhoz a kérges kézhez, megcsókolta, úgy mint régen kisgyerek korában. — Én is . .. én is.,. építeni akarom a házunkat... Formás lába megfeszült a lapátolásban, s a lapátnyélre perégve hullott rá egy kósza könnycsepp. Nyugtalan álmokat temető, munkás holnapokat köszöntő könnycsepp. S valahol, a város közepéről a toronyóra komor kongását hozta el hozzájuk a csavargó áprilisi szel, Pont öt óra volt... 9