A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-08 / 10. szám

Szerény szavak egy gyűlés margójára Egészen egyszerű, első hallásra természetesnek tűnő dolog parancsolt ceruzát és papirost a kezembe. Feltűnőségre már annál inkább sem tarthat számot, hisz gyűlés, megbeszélés napirenden akad. Az üzemi dolgozók a tervfeladatok teljesítéséről, a földművesek a mezőgazdasági termelés fokozásáról, s a katonák a harci politikai felkészültségről tárgyalnak. S ez már igy természetes; hisz a munka, a feladatok teljesítése a mi jobbik részünk. Távol áll tőlem, hogy- a gyűlés napirendi pontjaival, vagy akár a felszólalásokkal foglalkozzam. Egy emlék foszlány hatolt tudatomig, s ez követelt párhuzamot. Karácsonykor történt, szabadságről utaztam vissza. Hárman voltunk a gyorsvonat fülkéjében. Egy tiszt, egy idős vasmunkás, no meg egy katona. S mivel Bratislavától Prágáig s innen tovább jó hosszú az út, csakhamar beszélgetni kezdtünk. S mint ilyenkor történ-ni szokott, felbillent a mi bácsinkban a katonaemlékek csilléje, ömlött a szó, s figyelmet igényelt az emlékezés. Mintha az idők szavát formálta volna szóhalmazba a kérges kéz birtokosa. Fogkefével súrolt kaszárnyák, s a vigyázzban remegő katonák a letűnt idők egy-egy rossz emléke. — De másképp is van ma! — buggyant ki végül a szó, hogy mintegy summázza mostani életünk mindennapi, számunkra már természetes valóságát. Ezek a szavak refrénként ismétlődtek bennem, ahogy a gyülésterem benépesült részvevői közt a parancsnok, Tesár Václav szavait hallgatom. A felelősség mennyi emberséggel, humanizmussal telítődik. Egy ember, aki nagyobb felelősségével több csupán az egyszerű sorkatonánál. De másképp is van ma. Senkinek nem kell szégyenkezni a felettes otromba gorombaságain, mert az igényesség, a katonai fegyelem utat talált a másik a beosztott emberi méltóságához, az emberi szóhoz. Nemes, felemelő érzés kerít hatalmába, ahogy a gyűlésteremből kifelé tartok, s a felcsillanó szemek tüzéből leolvashatom az eluralkodó gondolatot: Ismét nőttünk, erősödtünk' hitben, bizalomban, emberségben. Magam előtt látom az útitárs tisztet s a kérges kezét parolára nyújtó munkást, s mögöttük a hadsereg népessé nőtt családját, tiszteket, akiket a szavak egyszerűsége így jellemez: a nép fiai. -zsolt-1 eszélgefés egy népnevelővel Dráfi József, az érsekújvári tizenegyéves magyar középiskola igazgatóhelyettese. Középmagas; fekete haját már belepte a dér, szemüvege tiszteletet parancsoló, de mögüle élénk, bárátságos szemek néznek rám kíváncsian. Igazi tanár ember, íróasztalán szigorú rend. Egy vékonyka füzetben lapozgat éppein mikor megzavarom; az alapfokú pártiskola anyagát tanulmányozza, előadásra készül. Amikor megtudja, hogy a Csemadokban végzett népnevelő munkájáról szeretnék vele elbeszélgetni, szerényen szabadkozik: . — Nem érdemlem meg én ezt a nagy kitüntetést, hogy velem az újságokban foglalkozzanak, hisz biztosan vannak nálam jobbok is, érdemesebbek is, akik többet tesznek a Csemadokért, — mondja hosszú szünet után. — Én csak apró „hétköznapi" munkákat végeztem a kultúra területén; segítettem, ahogy tudtam. Mikor 1952-ben Kamocsára kerültem tanítónak, tulajdonképpen akkor kapcsolódtam be a Csemadok munkájába. Színjátszó-csoportot, énekkart szerveztünk, ha kellett, kulisszákat festettem, ha hiányzott valamelyik műkedvelő, játszottam helyette, vezettem az énekkart, segítettem a zenekarnak. Sohasem a funkció csábított. Szerintem a lényeg az, hogy az ember adja át tudását másoknak, vagyis tanítsa az embereket. Ez minden tanítónak kötelessége. Mikor a múltra terelődik a szó, Dráfi elvtárs homloka elborul. Bizony sok görönggyel, buktatóval volt teli életútja. Nagyon szegény környezetben nevelkedett. Apja, akiről Móricz Zsigmond szlovákiai körútja alkalmával riportot írt — széles látókörű ember volt. Szerette volna fiát taníttatni, de nem volt hozzá módja. — Mégis hogyan lett tanító ? — Mindig szerettem a tanítói pályát, de nyolc elemi után csak kovácsinasnak mehettem. Egyszer meglátott a régi tanítóm, amint a nehéz vasakat cipeltem, megismert, és ő ajánlotta, hogy tovább tanuljak. Az ő érdeme volt, hogy tanító lehettem. Az életem olyan volt, mint a többi szegénysorsú diáké. 1936-ban végeztem a pozsonyi tanítóképzőben. Utána mint falusi tanító működtem Szőgyénbem és más falvakban. Aztán jött a háború . . . fogság ... — mondja Dráfi elvtárs, és mélyet szív a cigarettából. — No, és amikor hazakerült? — Két évig állás nélkül tengődtem — mondja keserűen —, abban az időben még Benes volt az elnök. — Családja? — Négyéves kisfiammal maradtam egyedül, mikor 1947-ben meghalt a feleségem. Talán a nélkülözés, az izgalom ölte meg .. $ Ki tudja? — Nehéz idők voltak — vetem közbe. — Nehéz — mondja —, sokáig tartott még minden megtisztult bennem. Aztán Túrócremetére kerültem, ahol magyar létemre németeket tanítottam szlovák nyelvre. A második feleségem szlovák asszony. Röviden, tömören beszél Dráfi József. Kamocsa, majdpedig Ojvár életének újabb állomása, ahol 1954-től népművelési felügyelő. majd 1957-től a magyar középiskola tanára, és most pedig igazgatóhelyettese. Elvégezte a főiskolát; szlovák —magyar szakos. Nem törte meg az élet. Örökké tervez, szervez, irányít. Mikor Kamocsán volt, az iskolás gyermekeket mindig egy csomó könyyvel a hónuk alatt bocsátotta haza, hogy adják át a szüleiknek. így szerettette meg az emberekkel a könyvet, és toborozta a könyvtár olvasóit. Népszerű előadó. A magyar iskola tantestületének és a Csemadok helyi szervezetének keretében már három éve működik egy jól felkészült előadó csoport, mely eddig is eredményes munkára tekithet vissza. Ahogy tervüket nézem, meglep a témák bősége és időszerűsége. Figyelmük mindenre kiterjed. Dráfi elvtárs például nemrég tartott előadást a szlovák —magyar iroda'mi és kulturális kapcsolatokról. Ezenkívül ilyen címek felsorolását láttam: Rádióaktivitás a gyógyászatban, Tolsztoj Leó, A vegyiipar jelentősége stb. Dráfi elvtárs mostanában a helyi tehetségek felkutatásával foglalkozik. íróasztala fiókjából egy vaskos köteg kéziratot szed élő. Versek, novellák. — A losonciak és a lévaiak példájára mi is szeretnénk Komárommal közösen egyMrodalmi lapot indítani. Most gyűjtjük hozzá az anyagot — mondja bizakodó mosollyal. Csengetnek. A folyosóról behallatszik a sok száz iskolásfiú hangzavara. Drági elvtárs megtörli szemüvegét, kezébe veszi a tankönyvet, és búcsúzóul ezeket mondja: — Elsősorban az a kötelességem, hogy a fiatalokat igaz, becsületes emberekké neveljem! —d —