A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-08 / 10. szám

Aszerkesztőségi megbeszélésen azt a megbízást kaptam, írjak egy asszonyról, aki életével és munkájával rászolgált arra, hogy példaképül állítsuk olvasóink elé. Példás életű, dolgos, öntudatos asszony van elég. Megtalálhatom a munkahelyén, vagy az otthonában. Kikérdezhetem múltja és jelene felől, azt is elmondhatom róla, amit másoktól hallok munkájáról és emberségéről. Megkerestem az egyiket és beszéljen ö maga, Nárai Erzsébet. — Rábaszenttamáson születtem. Vas megyében, hatvanegy évvel ezelőtt. Apám falusi napszámos volt. Hatan voltunk testvérek, én a legfiatalabb. Bizony elég nehezen éltünk, mint akkoriban a földmunkások. Nagy csapás volt számunkra apám megrokkanása. Leesett a padlásról és tizenkét évig, egészen halálig fekvő beteg volt. Közben kitört az első világháború. Legkomolyabb kenyérkeresőnk, a legidősebb bátyánk bevonult. Az állam „megkönyörült" rajtunk. Kiutalt számunkra tíz korona segélyt. Ebből kellett volna élnünk, apánknak orvost, gyógyszert fizetnünk. Hiába kért anyám többet — durván elutasították. Nyáron, az aratási idényben mindannyian dolgoztunk, de a gabonát, amit így mgkerestünk, pénzzé kellett tennünk, hogy teljen a mindennapira. Télen nem kerestünk, és helyzetünk még reménytelenebb volt A háború kitörésének másodnapján az uraság mindjárt kimutatta a foga fehérjét. Látta, hogy csak asszonyokkal, pelyhesállú legénykékkel és öregekkel van dolga — a szerződés ellenére jogtalan rádotgozást követelt. Mi aratók már úgy is zúgolódtunk, mert rendes ételt se kaptunk, a kepy erünk pedig olyan volt, mint a sár. Megbíztuk hát a legidősebb aratót tiltakozzék nevünkben az embertelen kiuzsorázás ellen. Az uraság válasza az volt, hogy eddigi munkánkat sem fizette ki. és csendőröket hozatott ránk. Néhányan megijedtek, és vá'lalták az ingyenmukát, de java részük hazament. Én is abbahagytam a munkát Ez volt életem első lázadása A csendőrök pedig megérkeztek, és azokat pofozták meg. akik gyáván ottmaradtak. Jogos járandóságunkat azonban mégis megkaptuk. Szomorú volt az első háborús tél. Egy krajcárunk se volt otthon. Nem bírtam már a nyomort — elmentem Körmedre szolgálni, hogy segíthessek valamelyest a családomon. Tizenhét éves voltam akkor. Idős munkaadónőm csakhamar Pozsonyba küldött lánya gyermekei mellé. Az új gazdám patikus volt. , Minden fillér keresetemet hazakültem, ruhát nem vásároltam az asszonyomtól kapott holmikat hordtam. Ismerettségeket nem kötöttem, férjhezmenni nem akartam, mert attól féltem, senki sem vállalná öreg szüleim és testvéreim támogatását. Közben két idősebb testvérem meghalt tüdővészben. Nálunk, a Kemenesalján ez gyakori dolog. Az emberek ott egyenes tartásúak, az asszonyok fejükön hordják a kosarat. Egyszer az ablakból látom, hogy az utcán egy asszony közeledik — a fején kosár. — Csak nem az anyám ? — gondoltam hitetlenül. De bizony ő volt. Összekuporgatott pár garast, és eljött megnézni, hol él a legkisebb lánya.. A véletlen szerencse úgy hozta, hogy igen jó emberekre találtam. Az asszony finomlelkü, okos nö volt; nem túlzok, ha e • • Beszéljen ő maga azt állítom, hogy az évek során szinte édestestvéremmé vált. Velem dolgozott, munka közben tanítgatott, könyveket adott, mert látta, hogy érdemes velem foglalkozni. A fiait is így nevelte. Az idösebbik aktív kommunista lett. E házban még egy kommunista élt: Szabó István, akiről most utcát neveztek el Bratislavában. Ö Deutschéknál házmester és laboráns volt egyszemélyben. A felesége is ott dolgozott. Szabó István vitt a mozgalomba, 1938-ban léptem a pártba. így az egész ház szorosan összetartozott. Ezért később — a hlinkás—és gestapo rémuralom idején — egy a házba költöztetett német besúgóval figyeltettek bennünket. Mi azonban túljártunk az eszén. Zsidó származású gazdáimat a szomszédos ház egyik lakójánál egy boltív mögé befalaztuk, a kijáratot szekrénnyel torlaszoltuk el. így rejtettük el őket az elhurcolás elől. Amikor a helyzet súlyossá vált, Deutschék nem akartak engem kitenni a veszélynek és vidékre szöktek. Ott azonban feljelentették őket. Mauthausenba kerültek, és egy fiút kivéve többet vissza se tértek. Valóban sokat vertek, kínoztak miattuk, de ezt soha egy percig se bántam meg. Egyszer mezítláb nyitottam kaput a dörömbölő pribékeknek. Az egyik rám szólt, miért nem húzok cipőt, hiszen október, van! — Mit törődnek maguk itt egy ember életével — feleltem —, mikor kint a fronton ezrek pusztulnak el naponta? Magam sem tudom, honnan volt bennem ennyi bátorság ... A visszatért Deutsch fiú orvos lett. Prágában él és úgy ír nekem, mint anyjának. Egyre hív, éljek a családjánál, de én nem tudom elhagyni azt a házat, ahol fiatal éveimet töltöttem és annyi mindent átéltem . .. Nárai Erzsébet itt elgondolkodik. Körbetekint a falon. Követem pillantását, amely fényképeken állapodik meg. Megül rajtuk, mint lepke a virágon, simogatón, kedveskedve. Nem apja, nem anyja, nem testvérei: az ö neveltjei — Jancsi, aki helyett csak idegen hamvak és egy maréknyi föld jött vissza urnába zárva, és Kolo, a prágai orvos feleségével és két kisfiával. — Mondtam, ugye, hogy 1938-ban beléptem a kommunista pártba? Hogy embereken segíteni igyekeztem, akik hozzám éveken keresztül jók voltak, azt becsületbeli és emberi kötelességem volt. De végeztem illegális munkát is. Hamis papírokkal rokonként látogatóba jártam a börtönökbe, ahol a politikai foglyokat őrizték. Élelmet, pénzt és nem utolsó sorban biztatást vittem nekik. A pénzt és az élelmet a mozgalommal rokonszenvező emberektől gyűjtöttük. A háborús évek alatt és a felszabadulás után alkalmi munkákat vállaltam. Végül 1949-ben a Práca nyomda expedíciós osztályán kaptam állandó munkát. Ott dolgoztam azután tíz évig egészen nyugdíjazásomig. Hiába, elfáradtam. Munkámból soha egy fél napot sem hiányoztam. Sokszor többet produkáltam, mint erös férfiak; igaz, jól is kerestem, gyakran kétezer koronán felül. Egy hónappal ezelőtt súlyosan megbetegedett az egyik volt munkatársnőm. Az üzemvezetőség ismét behívott munkahelyemre. így újra dolgozom, gyakran van éjjeli szolgálatom Bizony, már nehezemre esik, de kitartok. Az üzem is gyönyörűen viselkedett velem szemben. Elintézték, hogy magasabb nyugdíjat kapjak, és meleghangú köszönetüket fejezték ki jó munkámért. így hát több mint nyolcszáz korona nyugdíjam lesz, ami igazán szép összeg. Elégedett vagyok. Az életemet most majd kényelmesen rendezem be, de mivel munka nélkül nem tudnék meglenni, már el is kezdtem egy ötvenöt éves írástudatlan asszony tanítását Elég alkalom van rá, hogy az ember hasznosítsa magát. Ez lenne nagy vonalakban Nárai Erzsébet élete. A megfigyelő még hozzátehet néhány megjegyzést. Leírhatja okos beszédét, gyors mozgását, egyszerű megjelenését. Leírhatja környezetét, a kis szobát a Vödric egyik régi házában, amelyhez Nárai Erzsébet annyira ragaszkodik, a meghitt, kedves berendezést, a tarka kretonnal letakart heverőt, a víj gan duruzsoló kis kályhát, a gáztűzhelyet. a mosógépet, a könyvszekiény vitrinrészében ízléssel elrendezett kecses porcelánokat és a könyveket: Adyt. Solohovot, Azsájevet és a büszkén előhúzott József Attila kötetet a költő jajátkezű aláírásával. Ügy hiszem, hogy mindezek a külsőségek ugyanúgy hozzátartoznak Nárai Erzsébethez, ugyanúgy megmutatják öt, mint az életét feltáró őszinte szavak. Mire a kis szobába sötét köpönyegében lassan belopakodott a februárvégi alkonyat, a jegyzetfüzet megtelt. Az újságíró teljesítette feladatát. És közben ő maga is qazdaqabb lett. GÁr.Y OLGA 11