A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-02-22 / 8. szám
Matyus Veronka Dolgos kezek varrták, hímezték... * * * Ahova betérünk, mindenhol szívesen fogadnak, mert vendégszerető, szívélyes, közvetlen a csitári nép. Maga Dezsőékhez négy-öt lány is átszalad a szomszédbői. Mindegyiknek megvan még a régi ráncos ruhája, de már csak színdarabokban használják. Örömmel öltöznek át a mamák segítségével, hogy mosolyogva álljanak a fényképezőgép lencséje elé. Hadd tudják meg országszerte, milyen is volt a csitári viselet. Erre gyere, amerre én, Ügy tudod meg, hol lakom én; Csipkebokor rózsa mellett, Kisangyalom úgy szeretlek — Ha megdagadsz is elveszlek ... örülnek a csitáriak, hogy eljöttem; örülök én Is a szép estének. Csikorgó idő van kinn. Friss szél kap az arcomba, ahogy ballagok az autóbuszmegálló felé. És fenn, a vén Zsibríce felett huncut 'szemekkel ragyognak a csillagok. OZSVALD ÄRPÄD Sok hasznot hoz egész éven át — mutat egy beugrő barlangszerü mélyedésre a domboldalban Józsi bácsi. Lent a teknőszerű völgyben pedig Csitár, *a falu. Mint gondos anya őrködik felette a Zsibrice, és őrködött már századokon át. Fent, itt a tetőn fúj a szél, a faluban szélcsend, megállapodott a levegő. A vén hegy nem engedte be a friss szelet. Az évszázados mesék, balladák, szebbnél szebb népdalok megmaradtak, apáról fiúra szálltak. A ráncos szoknyát és a csatos pruszlikot is csak nemrég tették a sublődba. A maradandóság szimbóluma volt a vén hegy, melynek oldalában most gyár épül, és gyémántkemény fúrófejek kutatják árgus szemmel a belsejét. Megérezte a falu is a változást. Szemre is látni, amint az „öreg falu" megfakult cserepű házait klétoldalt új házak csapata veszi körül. Az úton piros-ságra színű autóbusz siet a falu felé. Innen csak játékskatulyának látszik. Városi autóbusz. Egy- vagy kétórás időközönként jár Nyitráról. Csitárt bekapcsolták a városi forgalomba, pedig Nyitrától hat kilométerre van! A szövetkezeti gondolat is egyre jobban terjed. A balladákon, meséken s a régi népviseleten csak mosolyognak a fiatalok, nekik már „úri viselet" kell, ahogy Zsófi néni mondja: — Nem akarnak már azok „parasztba" járni, lelkem! Igazuk van. ök már nem mesét, valóságot teremtenek. Oj balladák születnek, új dalok kelnek szárnyra. így van ez rendjén. De még mielőtt végképp elfelejtenék a régit, csokorba kell szedni őket, mert szépek, természetesek, egyszerűek, mint maga a nép, aki énekelte, költötte, csiszolta századokon át. Matyus Veronkáéknál is felpróbálják a kontyot, meg a „Xlketöt". A szőrkendő is a vállra kerül. Zsófi és Veronka, kicsit pirosan az izgalomtól, szemlélgetik magukat a nagy tükörben. — Ugye, szebb volna ez nektek?! Mindjárt más a formátok — mondja Zsófi néne, aki szakavatott kézzel igazít a szalagokon. — Ha hordanátok, nem kellene elbitangolnom, mert Így csak a sublődban áll a sok ruha. A lányok csak nevetnek: — Ugyan nene, más világ járja már! Estefelé Hőrikékhez átjönnek az asszonyok is. Régi lakodalmi énekek, balladák csodaszép melódiái kelnék életre a duruzsoló tűz mellett: Idolkám, Idoíkám, mi annak az oka, Zöldselyem szoknyádnak hosszabb a hátolja ? Varró nem jól varrta, szabó nem jól szabta, Verje meg az isten, aki elrontotta. Varró jól megvarrta, szabó jól kiszabta, Királyfi Miklóska volt annak az oka. Szolgáim, szolgáim, fogjatok hat lovat. Fogjatok hat lovat, azt is a Igjobbat; . Vigyétek lányomat az akasztófára. Az akasztófára, a legnagyobb ágára. * * * Bengyák Gabriella elénekli a Kánai menyegzőt is, ami ugyan nem csitári eredetű, mert Bengyákné Zséiiéről jött ide menyecskének. Szórád Mária és Barcsa örzsébet már vígabbat kezd:
