A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-01 / 5. szám

VERES JÁNOS: Vers az alvó városról s a gyémánt-vitézről A fekete torony, öreg torony csúcsára vette a Holdat, sárgahasú cinkék, borzas verebek eldugták fejüket — s a nyárra gondolnak. Lámpák szerény fénykörébe nyújtják zúzmarás gállyukat a fák, százkarú ezüst tengeri-moszatok, tengeri-lények — ezüstös a magjában sötét világ. Súlyos fagy, súlyos éj fekszik a városon, vert virágon. Nem lebeg távoli zongoraszó. A csönd sűrű, mint az olajkék acél, mint az álom. A házak fázósan összebújnak, mint rúdon a csibék, az ablakok, mint a bánat, mint a koponya-szemgödrök, szurokfeketék. A tetők vékony hó-zománca a tinta háttérből derengve kiválik. Sugarak pengő, fémes esőjében a kő páncélként világít. Fekete a csönd, fekete bádog leng a szélben, a város ezüst-fekete festmény á tél ölében. 'A roppant magasság országa lüktetve él, mozog, csillag-kazlak, csillag-felhők tömege egymásra-buzog, az Orion szétvetett lábbál álló gyémánt-vitéz, a Szíriusz magányos kékes szem, zaklatott agyamba néz, arany szökőkút tövében vesztegel a Göncöl-szekér, ezüst fátylak, pára-kendők széle rúdjához ér. Hideg halszem a borbélytányér. 'Az óraütés földöntúli jel. Bong, bong, bong, szivem felé lágy izgalmat terel. Mozgás támad, hang kél a vak földet éberré költeni! Szétválnak fürtös csillag-bokrok, kinyílnak, mint torkok, a föld üregéi. Arany-zápor sistereg, a fák fölött tündérkocsik robognák. Csodálatos gejzírek zubognák. Blaháné énekel! Hangja cseng, mint egymáshoz verődő jégcsapok, száll, mint Szíriusz felé szálló világító-szárnyú sasok — pályájukon a bolygók megállnak, eltűnődnek, szebbek, mikor újra elindulnak, a dallamban boldoggá fürödtek. A templomnál Tompa jár fekete köpönyegben, lépte alig hallható, zajától szél riad, hideg retten, arcán nagy, kormos horpadások, csigás haja mész-homlokába hull, árnyéka megnő, ablakokra kúszik, zárt szemekre száll, irgalmatlanul. Amott Petőfi áll! Czizmája talpán űri fénypor remeg, felébrednek, s mint a legendáikban köréje repülnek didergő verebek; muzsikál az ég — hó alatt nyugtalan csontok remegnek, megrázót, szépet üzennének alvóknak, kimerült szíveknek. Ferenczy márvány-arca leng, kezében gyémánt-véső, gólyatollas süveg — ha megjön a kobaltkék virradat, bárdja élétől vajon ki védi meg?! Megjön a hajnal, s hogy az élő ne sejtse meg, kik jártak itt, semmibe-herdálja, foszlánnyá tépi az éj tűz-szagú titkait. Ha jön a hajnal, felébrednek az emberek, ruhák, poharak, csak a magasba-szárnyalás vágya pihen majd tovább széles ég alatt, pihen, pihen, pihen. Nem koppan lépés a dohos mély kapuboltok alatt, kiálló jeges kilincsek vasához csak a holdfény tapad, szemetes bödönök, hordók, kocsmacégérek, tejeskannák a sötétből kilépnek, hirdetői a félelmetes csontom lágyába hasogató ember-nélküliségnek. Tű szúr az ebek orrlikába, ha a levegőbe szagolnak, fáznak, reszketve lelapulnak, nem nézik a Holdat. A képekről lemállott a szín, a kályhák kihűlnek, mint a halottak, néhol a padlón, csíkos pokrócon szögletes fény-lemezek ragyognak. A konyhafalon nagy ferde kereszt az ablakráma árnya, mindenki alszik — kit figyelmeztessen a iajos elmúlásra? Pihen a szilon-blúz, ráncában lánybőr jó illatával, pihen a mosógép, a rádió, benne a huzalok s a vidám dal, szemek, szerszámok, kezek a sötétség burkában pihennek, minden aléltan piheg — ereje tűnt halálnak, szerelemnek. Mindent egy aléltságba nyom az éj hatalma. A magasba-szárnyalás vágyát fekete csönd takarja. Agak rácsán az ég átszivárog, mint közönyön a nemes indulat; angyal-ízű mesék csilingelnek; a fenyőfa is felfelé mutat. Állok a téren. Északi szél fúj, mert, mintha jég-ördög küldené, felborzolja a fagyos csendet, behatol szerveim közé, kocsonyássá teszi a gondolatot, kopár vagyok, akár a tófenék, félek: a fenséget mutató ég is elpattan, mint a buborék. Nem ragyog, nem pöröl, nem beszél, félek, hogy meg sem született, vagy élt, de már nem él — pedig nélküle nincs, nincs, nincs sem elkárhozás, sem üdvözülés, sem lehullás, sem boldog felemelkedés, sem fénnyé-olvadás, sem repülés, mik szent mámor, szent kín hüvelyévé teszik az ember-testet. S jaj, a világ csak ember-érzéstől ércesedhet! Roppan a vékony jég lábam alatt, mint a tejüveg. A fák mélyebrre hajtják ezüstös fejüket. Alvó lány. Fülénél arany gyűrűkbe kerekedtek a holdfény-mosta haj pihéi, arcára derű száll, nappal a gondoktól nem tudott hozzáférni, egyetlen a földön, mely immár pirkadatba forog, ki megmenthetné álmaim viasz-szárnyát, el ne sodorják gyilkos meteorok. Selymen járnak az álom-manók, hosszú szempillákon, — alszik, szívében lüktet, érik, él holnapi örömöm, vagy magányom. Kakasszó. Nehéz vér-színnel keveredik az égalj hideg kékje, a piros szín lekúszik lassan fahegyre, oszlopra, tornyok tetejére; percek múlva eldől az űri erők néma csatája, s a dombok hátán fellobog a láng-tarajú hajnal, mint a máglya. 16