A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-01 / 5. szám

Művészi együtteseink között nagyon szimpatikus helyen áll ez a fiatal társaság. Csupa törekvő fiatalember, bohémek. így nevezi őket elnyaggatott murgeri reminiszcenciával a közönség, amelyet^ azonban - bocsánat a görögös erejű sző használatáért - mi lepökünk. Ma mér minden kissé beavatottabb intellektus érzi, hogy a festőművészet többé nem térbeli fényeknek vallomása, — hanem egészen egyszerűen és szimplán: a lelki megvadulások szintetikus felületjelzése, mely a színpamatok vászonltása által adódik. Aki ezt nem akarja bevenni, aki makacsul ragaszkodik hozzá, hogy a vászon a dédanyja térdkalácsának a többi részeivel való összefüggését keresse: -avval mi, nem törődhetünk tovább. A közönség menjen a maga útján, mi is megypnk a magunkén. Punktum. Ezután a bevezetésféle után .térjünk az egyes művészetek méltatáséra, helyesebben megértésére. Megérteni, megérteni. Ez a mi hivatásunk, szándékunk, hitvallásunk. De a , közönség nem akar érteni, tehát le van fújva. Itt van mindjárt az első teremben a mesternek. Fringia Ferencnek egypár keményen átérzett, erős marokkal megmázolt vászua. Fehér valőrök lágy tusakodása letartott színfoltok között. A világítási szempontok trakigus erővel érvényesülnek; diszkrét lógás a rajz és tónus között. Ennyi. Különösen 3. számú képe a „Férfi Nizzában fekete alsónadrágban" — merész megoldása a színek és kontrasztok problémájának. Az ég (vagy tenger?) velőtrázó kékségébe bizonyos irónikus ecsetlendülettel rajzolódik bele egy halványszürke folt Merész, hatalmas ötlet! Ezt a képet egyenesen oda merjük állítani dr. Gauguin vásznai mellé. (Na, még majd félünk! — Fringiai Ferenc széljegyzete.) Valami belső differenciálódás nem tagadható meg a mestertől — de végre is, színek, színek, és színek, ö a színek ura. És ez nem szinekúra. Haha, milyen jő vicc. Ez is képzőművészet. Valör, valör. Letarlás, differenciál, integrál. Gummi Reisner, Haris-bazár. De hát a közönség .. . Hanem itt van Ferdei. Borongó, hedonisztikus lélek, - talán beardsleykedés ? Nem, Puritán, fázős láng húzódik meg erőtikus vonalaiban, valami kacsázó görcs, lidérces vitustánc. Lemondó tombolása a lélek hideg sarának. Gondolatok, őrületek. Zokogások. Halk, átszellemült böfögés. Méla bárgyulás. És nagy, nagy, nagy. Röviden szólva: itt egy letartott igen, letartóztatott egyéniséggel állunk szemben (Pardon „letartóztatott" talán erős. - Ferdei széljegyzete), mely dadogva, diadalmasan tör előre. Ez ls jelenség: folt. A közönség dögöljön meg. A kakszigetmonostori kolónia egyik legtehetségesebb tagja mutatkozik be nekünk bélkorogi Gicspancs Jenőben. Tisztán emlékszünk még a párizsi „Indépendant" egyik külső helyiségében kiállított képekre: „Fiatal lánya tükörben képmását homlokon csókolja" — mely akkor feltűnést keltett. Mostani foltjaiban a felület lemezes, kapargált megdolgozására törekszik és néha meglepő hatásokban domborodik ki. Kép-cimeiben is újító, természetességre törekszik. „Fehér fal, üresen'' igen értékes darab, valamint a „Nagynéném ruhában egyik ujját bedugva" című is. Az „Ülő férfi szándékosan elrajzolt fülekkel" clmü kép tónikus, erős. Szimbolisztikus vásznai közül még a „Látomások az emésztés' világából" érdemel említést. Egészen új a társaságban Cumpli Armand. Fiatalság, ifjú motívumok, a meglátásnak valami atavisztikus dühe árad ki ebből a fiatal mesterből - mindössze tízéves, úgy mondják, de nagy lelke van. LUCY SMITH: A halott blues-a A földalatti tömlöc mélyén dalol egy néger, elhagyott, szomorú nótákat dúdolgat, elborítják a bánatok. Mért nem haltam meg a bölcsőben, minek is szült meg az anyám, ha holnap reggel felákasztnak, minek éltem egyáltalán? Az árnyék e völgyében nem boldog, ha halál vár rá, senki se; hogy „erőszak"-ot kiáltottak, magam voltam ott: fekete. A földalatti tömlöc mélyén ül a néger fejét lehajtva, bánatos hangok húrja zendül, és a halott blues-át dalolja. LOUIS MODY: Remény Azt mondták, nincsen igazam, mert fekete vagyok. Meghurcoltak mocsokban, sárban, porban, vöröslő vértócsákban. Megvertek, az arcomba köptek, Látni akartak legyőzöttnek. De én leráztam magamról a megalázást, gyalázatot, mert fiatál vagyok, mert erős vagyok, és FEKETE, feketére égette bőröm napsugara Afrikámnak, amely már éled, s kíséri lépteimet a tam-tamok mély, döngő éneke. A verseket fordította: Babos László Ecsetjével valósággal ostromolja a vásznat; szlntörvényeket köpdös, szikrázó melánkóliával. Nobilis plasztika libeg a kezevonásóban. És mennyi finom, hogarthi humor van például abban, hogy hol hat lábujjai rajzolja alakjait. Mennyi rafinált primitívség! Néhol keresztet rajzol a grafikailag ábrázolt emberek hasára. Csak vonalak, vonalak - és primitívség. Ez magában zsenialitás. Egyik vászna előtt csodálkozva állott a naiv közönség, merész, érdekes tanulmány, egész primitív őserejében ideállítva. Szürkés, puha vásznon egy sárgásbarna folt, elfolyva. Cime: „Ezt nektek". A kép technikájának, újszerűségének, témájának bonyolultságóval annyira meglepett, hogy behatóbban akartam tanulmányozni, de valami olyan penetráns szag áramlott, hogy abba kellett hagynom. A közönség ls orrét fintorgatva ment tovább. A közönség sajnálatra méltó, nem ért, nem ért. Utoljára hagytam a kiállítás fénypontját, Pökökrá Imre „Köd" című képe a Iegkészebb, legerősebb munka a kiállításon. Itt tisztán tompítás! eszközökkel sikerült egy teljesen egységes, éterien finom felületet kapni, mely nüánszokban folyik össze. A szuperlativuszoknak nem vagyunk barátja, de az a kép határkövet jelent hazai képzőművészetünkben. A színek, valőrök, foltok önállósága, a kontrasztok szőrös, praerafaelisztikus visszaverése — mindez mély, belső művészet. Letompitósa a színskálának — abszolút letompitás — átérzett, mély tompaság, tompa fejjel készült. E képről külön fogunk még egyszer beszélni — most csak annyit jegyzek még meg, hogy a Pökökrá névvel még találkozni fogunk Filippinél!... (Lapzárta után kapjuk a jelentést, hogy az említett „Köd" című képet a szolgák tévedésből befelé a falnak akasztották volt fel — és igy kritikusunk látogatása alkalmával csak a kép háta volt látható, amelyen a művész családjéval ebédelni szökött kirándulások alkalmából. Miután kritikusunk már elment a szerkesztőségből, azt hisszük, az ő nevében visszavonhatjuk a fenti kritikának erre a képre vonatkozó részét.) Várakozó Ottó rajza 17