A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-01 / 5. szám

Dollárpapa impresszionistákat vásárol Tessék átszállni, urak Szegény Bruno Jaszenskij, ha élne, mennyire örülne, hogy a harmincas évek elején írt szatírája, a Manequinek bálja huszonöt esztendő elmúltával is aktuális. A darab, melyet Moszkvában, Párizsban és Prágában (D-34) annak idején bemutattak, a nyugati szociáldemokraták lakájpolitikáját figurázza ki. Ilyen panoptikumi hős Willi Brandt „elvtárs-úr", Nyugat-Berlin szociáldemokrata polgármestere is. Wilti Brandt az utolsó hónapokban híres emberré vált. Fényképét a nyugati lapok egyremásra közlik, itt idézik, ott beszél, s nevétől, szavaitól hangos a Szabad Európa és az Amerika Hangja „békét" — a temető békéjét — propagáló rádióleadó is! A polgármester úr kijelentette, hogy halálos veszedelem fenyegeti Nyugat-Berlin lakosságát. Ha Willi Brandt a szabadságot és békét szolgáló szovjet javaslatokat halálos veszedelemnek tartja, akkor aztán igazán hadilábon áll a józan ész logikájával és a történelmi hagyományok ismeretével. Eddig minden halandó azt tartotta, hogy egy megszálló hadsereg elvonulása megkönnyebbülést, nyugodtabb életet és nagyobb szabadságot biztosít a lakosságnak. A szovjet kormánynak az a javaslata, hogy a megszálló amerikai, angol és francia csapatok ürítsék ki Nyugat-Berlint, és az egész övezetet nyilvánítsák demilitarizált, szabad várossá, mely sem Nyugat-, sem Kelet-Németországhoz nem tartozik, a békét szolgálja, és csak megátalkodott háborús uszítók utasíthatták vissza teljes egészében! És Brandt polgármester úr visszautasította! Visszautasította, mert telve az ősi teuton dühvel megtagadta szocialista mivoltát és Adenauer szirénszavát hallván, engedelmesen követi a kancellár úr veszedelmes felhívását: „Ma valamennyi németnek egyesülnie kell, a pártok érdekeit pedig alárendelni a haza érdekeinek!" Tehát nem Parteigenossen, hanem „Volksgenossen", mint egykor Hitler Adolf idejében, de hogy ez az egység hat millió halottjába került Németországnak, az Adenauerok és Brandtok szemében nem számít. Hogyan is számíthatna az ilyen csekélység az „antifasiszta" kancellárnál, ö a régebbi hagyományok szellemében beszél és cselekszik. II. Hohenzollern Vilmos német császár a példaképe! Ez a nagybajuszú és kiseszű uralkodó már tizennégyben kijelentette, hogy: „Nem ismerek pártokat, csak németeket." És „csupán" hárommillió németnek okozta a halálát. Tragikus hagyományok, melyek nem igen tetszenek az egyszerű német embereknek, sem Nyugaton, sem Keleten. A szovjet javaslatok végre rendet teremtenének Nyugat-Berlinben. Eltűnnének az idegen megszálló katonák és prostituáltjaik, más hazába hurcolkodna a kémek, diverzánsok és összeesküvők hada. a frontvárosból ismét békebeli hátország lenne. Esténként a nyugat-berliniek áthaladva a Brandeburgi kapu alatt, sétálnának a Stalinallée-n . .. s felszámolnák a munkanélküliséget is. Hogy mibe kezdene a sok kém, uszító és spekuláns? Vagy megszöknének, vagy megszoknék a becsületes munkát, úgy ahogy Hruscsov elvtárs mondta: „új minősítést nyernének". Vagyis ki van adva a jelszó: Urak! Tessék átszállni, amíg nem késő! És a jelszó Önnek is szól, tisztelt Willi Brandt polgármester úr! menekültek, „modern vademberek" kellemetlenkedtek. Levelében a következőket írta: „Amikor az első fehér emberek megérkeztek Amerikába, mi indiánok úgy fogadtuk őket, mint vendégeket! És vendégként kezeltük őket, amíg illendően viselkedtek. Mégis vadaknak neveztek el bennünket. S mivel ma Ön az egykori Michigan indián terület látogatója, kénytelen vagyok Öntől bocsánatot kérni, a modern vadak Önt sértő fzetlenkedéseiért, mivel ön itteni látogatása alatt valóban igen szépen viselkedett..." Munkások és diákok, gyárosok és bankigazgatók előzékenységükkel úgyszólván elhalmozták Mikojánt, ám Amerika legigazabb és legemberibb hangját Fehér Sas szólaltatta meg. Mikojan és Fehér Sas Mikojan elvtárs televíziós beszédében igen melegen és szellemesen emlékezett meg északamerikai útjáról. Előadásában örömmel állapította meg az amerikai nép békevágyát és a Szovjetunió iránt érzett és kinyilvánított baráti ragaszkodását. Többek között arról is szólt, mennyi beszédet mondott Kaliforniában, hogy „a lakosság végül is azt hihette rólam — kaliforniai szenátorrá akarom magamat megválasztatni" Mikojan elvtársat valóban nagy szeretettel fogadták és vették körül az egyetemeken, gyárakban, filmklubokban és mindenütt. Csupán néhány fehérgárdista emigráns és az otthoni igazságszolgáltatás elől megszökött ellenforradalmár próbálkozott meg itt-ott sikertelen tüntetésfélékkel. így Michigan államban is! A lakossáq saját maga szerelte le a kellemetlenkedőket, és Mikojan egy igen szép és szívélyes üzenetet kapott Fehér Sastól! Igen barátaim. Fehér Sastól. a Michigan állam területén élő Chippeva indiánok főnökétől A nagyfőnök bocsánatot kért á szovjet vendégtől, hogy . Detroitban idegen Minden változik, — még a közmondás is ... „A szavak elröppennek" — mondogatták annak idején a rómaiak; de sok idealista gondolkozó meg politikus máig sem vette észre, hogy az idők változásával nemcsak az emberek változnak, hanem a közmondások is! Főleg azóta, mióta Marx és Engels talpára állították a hegeli dialektikát, no meg amióta felfedezték a magnetofont. A hangszalag ugyanis sok olyan kijelentést, fenyegetést és ígéretet örökít meg, melyekről szerzőik már réges-régen szívesen megfeledkeztek volna. Nem egy esetben amerikai, angol és francia, de főleg nyugatnémet politikusok el nem hangzottnak tekintik régi „elszólásaikat" és képmutató szavaikat. A hangszalag azonban nem felejt és leleplez. Napjainkban, amikor Adenauer és F. J. Strauss a keleti német területek visszaszerzéséről szónokolnak. amikor kijelentik, hogy Wroclaw, Poznan. Cheb és más városok szerintük ősrégi birodalmi városok, amikor francia, angol és amerikai pártfogóik. sót cinkosaik, revansiszta követeléseiket helyeslik és támogatják, nem marad más hátra, mint 'megszólaltatni a porlepte hangszalagokat. íme a bizonyíték, hogy a szavak nem röppennek el! Ezerkilencszáznegyvenhatban D. Byrnes, az Amerikai Egyesült Államok akkori külügyi államtitkára ezeket mondotta: „A német népnek a militarizmustól való megszabadítása megteremti a békés építés lehetőségeit. . . Nyugat és Kelet egymás eiíeni harcában az egyik vagy a másik partnerévé, esetleg sakk-figurájává válni, nem felel meg a német nép érdekének." Az angol kormány, ezerkilencszáznegyvennyolc július huszonnyolcadikán keltezett és a lengyel kormányhoz intézett jegyzékében a következőket írta: „ . . őfelsége kormánya mindent megtesz, hogy megsemmisítse Németország katonai erejét. s ezzel lehetetlenné teszi egy újabb agreszszív politika lehetőségét. .." De Gaulle tábornok, a jelenlegi francia köztársasági elnök ezerkilencszáznegyvenhat július elsején így szónokolt: „Nem elegendő Németországot minden olyan lehetőségtől megfosztani, mellyel közvetlenül a világ békéjét fenyegetné, még azt is meg kell akadályoznunk, hogy engedjen bárminemű csábításnak . .. Mindent meg kell tennünk, hogy az Odera és a Rajna folyók a békés együttélés határai legyenek ..." És nem érdektelen Louis Johnsnak, az USA egykori hadügyminiszterének Majna-Frankfurtban ezerkilencszáznegyvenkilenc novemberében elhangzott beszéde, melyben a következő kijelentéseket tette: „Az Amerikai Egyesült Államok elnöke véglegesítette álláspontját! Nem óhajtja Németország újbóli felfegyverzését! Ez az állásfoglalás nyilt. és nem érthető félre! Itt nem lehet csűrni, csavarni, és ezek a tények megváltoztathatatlanok!" Tán ennyi egyelőre elég is a szavak és ígéretek koszorújából, mely évek múltával elhervadt és elpusztult. Nem maradt meg -belőle más, mint néhány feljegyzés a hangszalagon. Ám ez is kényelmetlen, mivel vádolja a Nyugat imperialista köreit, az államférfiakat, a nerazetgazdászokat és tábornokokat, hogy minden mai cselekedetük meghazudtolja a tegnapi magatartásukat, és szavaik mindenkorra hitelüket vesztik! .És a világ közvéleménye egy szép napon felelősségre vonja majd Németország |ii felfcgyverzőit és pártfogóit, a hidegháború forróvérű lovagjait mindazért, ami ma Nyugat-Németországban, a., revansiszta álmok fellegvárában történik. Mert ma már a földkerekség népei nemigen egyeznek bele a hamis ígéretek végnélkül! folytatásába, nem hagyják magukat misztifikálni, hiszen a tegnapi szavak nem röppentek tova. az aranyszájú Szent Jánosok- szónoklatait megőrizte a nyomdafesték és a magnetofon hang-' szalagja . Hiába, minden változik — még a - közmondás is. BARSt -IMRE u Mrs. Smith levelet kap Európában levő férjétől; dollármama büszkélkedve olvassa fel az írást barátnői körében. Amikor a levélnek ahhoz a részéhez ér. ahol Mr. Smith, a dollárpapa arról számol be. hog.v egy remek Rembrandtot vásárolt Hollandiéban, melyet odahaza majd az egész környék irigyelni fog. Mrs. Smith felsóhajt; hát bizony megírhatta volna, hogy hány lóerős is az a Rembrandt. . így a régi történet. Azóta sokat változott a világ! Dollárpapa. esetleg jólfizetett és műértő ügynöke ezúttal is Európát járja, és gyűjti az óvilág műkincseit. A mai Mrs. Smithek valószínűleg ma sem tudják megkülönböztetni Cézanne-t — Citroentől. de férjük republikánus szenátor. esetleg nagykövet Ceylonban avagy a General Motors igazgatója, estélyeket ad és vendégeinek remek képzőművészeti gyűjteménnyel dicsekedhet. A dollár Európa-szerte nagy úr, és így a francia, valamint az angol magángyűjtemények és kisebb múzeumok értékei lassanként óceán-túlra vándorolnak, a Smithek, Brownok és Babbitok szalonjaiba. Ilyen képvándorlásról számol be a francia Paris Match cimű lap. Az elmúlt év alkonyán Londonban, a híres Sothebry galériában illusztris közönség gyűlt össze. Szmokingos urak, nagyestélyi ruhákba öltözött dámák. A riporter a sok híres név között Lady Churchillét és Somerset Maughamét. az ismert angol íróét is említi. Különös társadalmi esemény zajlott le a brüszszeli szőnyegekkel, velencei csillárokkal díszített kiállítási teremben — árverés. Ervin Goldschmidt, az elhunvt Jacob Gold-Schmidt bankár fia árverezte el örökségének egy részét, a francia impresszionista festők hél remekművét. Huszonegy perc alatt, kilencszázharminchat millió frankért árverezték el Cézanne. Renoir Manet és Van Gogh festményeit. Kétszázhatvannégy millió frankért cserélt gazdát Cézanne „Piros mellényes fiú"-ja, száznyolcvan millióéri az ..Almák", és az „Autoportrét" hetvennyolc millió frankért vette meg az amerikai Johr Summers. Érdemes megjegyezni, hogy soha sehol még képet nem adtak el olyan magas áron mint a „Piros mellényes fiú"-t* Hat műremek Amerikába került, és bizony igen sovány vigasz volt a jelenlevő előkelőségek számára, hogy a hetedik „kincset" Renoir „Elgondolkozott.jait" Spellmann. egy londoni kereskedő szerezte meg. nyolcvanhat millió frankért. Az ünnepi vacsorán, ahol folyt a pezsgő és édes valcer melódiákra keringtek az előkelő párok, és ahol bús képpel csendben üldögélt Charles Durand-Ruel, a legismertebb francia képkereskedő, kiderült, hogy Mr. Keller Paul Mellon amerikai bankár részére vásárolta meg Cézanne „Piros mellényes fiú"-ját. Manet „Sétáló"-» és „La rue de Berne"-jét. Mr. Nedler Henry Ford szalonja részére szerezte meg az „Almák"-at. Az estélyről nem hiányzott az „objektív" rosszmájúság sem. Sallai súgással suttogták, hogy az amerikai muítinp.fliomosok nem is annyira művészet-imádatból vásárolják fel Európa értékes festményeit, hanem inkább azért, hogy megadóztatás nélkül eszközöljenek bizonyos befektetéseket. Az amerikai törvények ugyanis megengedik. hogy a tőkések a haszon húsz százalékát, adómentesen, műkincsek felvásárlásába fektessék. Es hiába ujjongott műörömme! hangiában a Paris Match riportere, hogy „a francia művészet, az angol tekintély és az amerikai tőke csodákat művel". Charles Durand-Ruel szomorú arca, Ladv Churchill fanyar mosolya igen ékesszólóan beszéltek a francia és az angol presztízs vereségéről, a dollár mindenhatóságáról, a keserű Igazságról, hogy francia műkincset angol közvetítéssel amerikai dollárpapák vásároltak fel!