A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-01 / 5. szám

LÄTÖ ANNA: (Kolozsvár) Pontosan így történt. Nem most, 1947 őszén. Sem el nem veszek, sem hozzá nem teszek. Egyetlen szót sem. Délelőtt tizenegykor kopogtak. Erős termetű, tömör, ötven év körüli asszony lépett be. Ráncos rokolyát és kopott báránybőrbekecset viselt, vállán átalvető; széles, barna arcát fekete-fehér babos kendő keretezte. — Ez itt a demokrata nők irodája? — Nem, ez a „Dolgozó Nő" (a romániai magyar nők lapja) szerkesztősége. Az asszony összevonja szemöldökét. Aztán lassan körülnéz. Szeme végigtapogatja a falakat, a bútorokat, az arcomat, és megakad a szétszórt folyóiratok színes fedőlapján. Hirtelen felderül. — Ja ügy — mondja —, hát ez a Dolgozó Nő. Itt csinálják. Nem is bánom, hogy ide tévedtem. És mi van azokban az újságokban? Közelebb lép. Járása a munkában megfáradt asszonyok járása, de a szeme fiatalos. Barna és eleven, úgy siklik végig a színes képeken, mint a gyík. Az átalvető még a vállán van, de úgy látszik, egyszerre nehéznek érzi, mert gyors mozdulattal leereszti, és odaállítja a sarokba. Kezébe vesz egy lapot, tisztelettel végigmustrálja, és leteszi az asztalra. Széket húz oda, leül és a falusi emberek nyugodt méltóságával lapozni kezd. Mintha odahaza volna. — Vers — mondja —, és arcán szélesen terül szét az öröm. Hát vers is van benne. Ez már teszi. Ki ne kacagjon, de én nagyon szeretem a verseket. — Hirtelen közelebb hajol, mintha titkos dolgot súgna, s még mosollyal hunyorít is hozzá. — Én is írok ám néha verset. Nem éppen újságba valót, csak olyan egyszerűt, ami eszembe jut. Vagy nem hiszi el? — kérdezi elboruló arccal, és sértődötten kotorászni kezd bekecse zsebében. Gyűrött, sokrét hajtogatott irkalapot szed elő, szeretettel simogatja helyre őket, mentegetődzik a rossz írása miatt. — Pedig jártam négy elemit, de biz az iskola után sokáig nem írtam, nagyon sokáig. Mi a csuda juthatott most eszembe, hogy megint nekifogtam? Balog Jánosné elpirul. Szemérmes arra, ami a lelkében történik. Az irkalapot is zavartan forgatja, a pontra s vesszőre panaszkodik, hogy sohasem lehet biztosan tudni, hova melyik való. Biztatom, hogy csak olvassa, olvassa fel ö maga, hiszen senki sem érezheti úgy át azokat a sorokat, mint az, aki Irta. Akadozva kezdi el, de lassan átmelegszik, félszegsége eltűnik. Az utolsó sorok már szállnak ajkáról, merészen repülnek, megtöltik a szobát. A végén leereszti a hangját, pontot tesz. Egyszerre csend lesz. Nézzük egymást, ő zavartan, én pedig valami hirtelen támadt boldogsággal. Az első népi költő, akivel találkozom. Akiből a szabadság szárnyaló verset csiholt. Életében először mozdult ki falujából, és zsebében költészetet hozott gyűrött papiron. Őszinte szavakat, lüktető életet. Nem formai tökélyt, nem csiszolt rímeket, csak egyszerű örömöt, hogy embernek lenni jó. — Irt még verseket? Más verseket is? Ilyen szép, igaz sorokat? Hozza el mind. Nagyon szeretném elolvasni mindegyiket, és szeretném, ha mások is olvasnák. Balog Jánosné lassan áttüzesedik. Barna arcán átpiroslik a vér. Még sohasem beszélgetett ő a verseiről; odahaza, ha meg is hallgatták s még meg* is tapsolták, arról, hogy a szívében mi van, senki sem kérdezte. Komoly, nagyon komoly lesz a tekintete, a hangja is mélyebben cseng ahogy mondja: — Éjszaka, ha csend van, azon gondolkozom, mivel lehetne a népet még jobban összeszoktatni, hogy megértsék egymást, s mint egyet akarjanak. Ne nézzük, román-e, magyar-e, csak azt rfezzük, hogy a szegény népnek jobb legyen az élete. Ilyenkor arra hallgatok, ami a szívemben van. Arca meglágyul; kemény, szélfutta vonásain álmatag borongás simul át. — Mi van a szívemben? Ha én azt fel tudnám mondani... Olyankor éjszaka, a nagy csendben jönnek a szép gondolatok. Hogy milyen volt s milyen legyen. Olyankor gondolom ki a verset. Elhallgat. Szája körül keserű vonás. — Tudom, hogy nem is így kellene megírni. Nem vagyok én tanult asszony. Egész életemben igavonó állat voltam, nem ember. Szültem, mostam, főztem, kapáltam. Én csak most eszmélek. így mondja. Ki tudja, hol tanulta. Csendesen suttogja maga elé... — Én csak most eszmélek ... Mindketten elmosolyodunk, kicsit röstelkedünk egymás előtt. De mintha mi sem történt volna, kedves vendégem szaporán folytatja. — Vagyunk vagy tizenkét asszony a faluban, jó szájas fehérnépek, nem törődünk mi már azzal, ha a férfiak morognak, az öreg emberek meg csút'ondároskodnak, csináljuk a magunk dolgát. Szervezünk, szónokiunk, ha jól, ha rosszul; az asszonyok sírnak is meg nevetnek is rajta, az a fő, hogy meghallják és meg is értik. Így forog a világ. Felállt. De nem akar ő még elmenni. Tetszik neki nálunk. Csuda jó levegő van egy ilyen szerkesztőségben. Felvesz egy lapot az asztalról, széles hátát nekiveti a kályhának és olvasni kezd. Délben egy órakor még ugyanúgy, féloldalával a kályhának dőlve áll és olvas. Mozdulatlan testtel, mintha egy gazdag, dúslambú fa vert volna gyökeret, és itt a szerkesztőségben akarna gyümölcsöt teremni. Csak pillája rezzen, ahogy szeme fürgén fut a sorokon, és rajtakaptam — egyszer elégetten elmosolyodott. Néha hegyek mozdulnak meg, amikor lőp a történelem, és néha egy mosolyba tükröződik az egész világ. LÉTAY LAJOS (Románia) Csak ház, csak udvar Három vers Csak ház, csak udvar, semmi más maholnap a szülői ház; csak tárgy, leltári tétel, csak ennyi s ennyi négyszögöl, kerítés, pince: kö-kövön, csak kert, sor ribizkével. Csak ennyi. Hogy volt ez nekem őserdőm, tündér rejtekem, nem-fogyó kincsesbányám? Ez volt pedig: part, kikötő, boldog sziget — remegtető, vad évek óceánja. Mennyi mindennel rakta meg pántos ládámat, szívemet, mennyi fűszerrel, sóval! S ha fogytán volt a rakomány: — Ne bánkódj, ifjú kapitány, gyere! — szólt biztatóan. Hej, kakastejes, lágy kenyér, nem kóstollak meg többet én, nincs már, ki süssön nékem! Jövök, de nincs, mit elvigyek, jövök, de a kis kert hideg, csak a gyep nő kövéren. Csak ház, csak udvar, semmi más maholnap a szülői ház, alig több, mint az ára; eladni-megvenni lehet: ki lelke volt, oly messze ment, emlékem se tálálja. Be kopár is lesz a világ, ha nem többek, csak fák a fák, csak lomb a lomb, nem fészek, nem búvóhely is, nem meleg kosár, mely szökken, fellebeg, ha hágcsójára lépek. Ülök a régi küszöbön, de majd hogy meg nem köszönöm, hogy pihentet, marasztal. Itthon vagyok, de nem verem fel a házat istentelen, s nem kurjongtat az asztal. Hallgatom pontos szívemet: ver, dobog, küldi az erek csatornájába vérem. Egyformán, hogyha jön a nyár, egyformán, hogyha tovaszáll a fecske fenn az égen. Feledni kellene Két háború, mint két szurony villog felém — egyre így látom. S köztük, véres sátorlapon ráng megsebesült ifjúságom. Végre feledni kellene békés jövőbe távolodva, de nyugalmamnak ellene feszült ezer újszülött bomba. Tank kerülgeti szívemet. Gránátfüzér övezi körbe, s kapkod felé egy kis gyerek, a kisfiam. Hogy összetörje. Ifjúság Szájoncsókolta, nem bírta tovább, nem bírta, amíg kapualjba érnek, míg felpattintják végre a szobát — a haza-út ma csillagmessziség lett. A távolba néztem el hirtelen, megértően. Hallgatva miként kattan rozsdáivá már egy zár a szívemen, egy régi zár, maholnap nyithatatlan. 13