A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-01 / 5. szám

Megnyargalom én, ha nem tudom mi történik is! — fogadkoztam magamban, aztán hangosan is. Odasomfordáltam a kanhoz, fölpattantam a hátára. Bevallom, attól féltem, hogy a kan megtipor, vagy agyarával fölmetszi a hasamat. Dehogy is" tétt az olyat. Barátságosan röffentett egyet, aztán belefeküdt velem egy csillogó, szép pocsolyába. A kanász nevetett: — Látom, bátor vagy! Adok egy körtét. Kellett is nekem a körte. Föltápászkodtam a pocsolyából — merő fekete sár volt rajtam az új ruha, el is pityered tem. — Jaj, megver anyám! Bizony megvert. Máig sefti tudom, miért szedett rá a kanász, arra a furcsa nyargalásra. Talán új ruhám bántotta, mert neki ünnep — nemünnep minden áldott nap ki kellett hajtani a kondát. Rajtam bosszülta meg nyomorúságát, sok megaláztatását. Később megbánta a dolgot, mert azóta mindig nagyon jó volt hozzám. Nem kellett többé fára másznom, ha körtét akartam. Lecsapkodta pattanó, hosszú ostorával, fel is szedte, meg is mosta, úgy adta oda. — Nesze, nesze! Mind a tied. Az egész fa a tiéd. Azon a nyáron nem is engedett senkit a körtefához. Ostorral kergette el a nagyobb fiúkat, ha gyümölcsére fájt a foguk. — Az ő fája az — mutatott rám. — Ha ő megengedi, nem bánom. Pedig nem volt enyém a fa. Senkié sem volt. Nem tartotta számon se az uraság, sem az intéző. Keresem a vén körtefát — nincs sehol. Kivágták, tűzre került. Nincs meg a kanász sem. Azt mondják, Fiatalerdöre költözött, de onnan is tovább vándorolt. Állok, tűnődöm. Elnézem a vidám villanyszerelőket. Milyen biztonságosan kapaszkodnak karmos kampóikkal a sima oszlopokra. Fejük felett fütyül a szél. Zengő, muzsikáló huzalok közt motoznak. Lám, az a szőke, pelyhesállú — fején zöld barettsapkával —, kinek az arcát ismergetem benne? Jaj, nem jut eszembe, nem jut eszembe. Talán Edus bácsi fia, a kocsisé, vagy a fejőbéres, Ferencei bácsi unokája . .. Egyszercsak mi nem ötlik a nyelvemre. Magam se tudom miért, fölkiáltok neki: — Ijeszt-e még a háromfejű tüzes kutya ? Elmosolyodik. — Kérdezze meg a Repa Pistát! — Hát itt van a majorban? Hol lakik? Elborult a fiú arca. — A temetőben ... Elindulok az úton — visszafelé. Belémkarol a szél — meghitt jóbarátom — fülembe súg, vigasztal. — Gyere innen, gyere! Nagyon megszomorodtál. Az egykori juhásztanyán találtam meg Jurícsek anyót. Jöttömre öreges sírásra görbült a szája. Nagy, nehéz könnyek gördültek alá orcáján. — Istenkém"! Istenkém! Te rossz fiú — de belül mosolygott, örült. — Végre! Végre, hogy eszedbe jutottunk. Jozskó, ha olykor hazavetödik. be sokszor emleget. Az a Tibi mit csinál, mi lett belőle? Bctekint-e, ha erre jár? Bizony, mit mondjak neki. Vagy tíz esztendőben egyszer . . . Ügy érzem magam, akár a mesében a kisebbik gyerek, aki a Nap öreganyjához tévedt. Fényességes, szörnyű erős az élet. mint a Nap. Rejts el, drága öreganvó! Valahová, ide a teknő alá. Már hallóm — közeleg. Hétmázsás buzogányát, hetven mérföldről ide veti — birokva hív, aztán ordít: Öreganyám, emberszagot érzek! Jaj, mit tudja Jurícsek anyó, mi minden történt velem, hány húr pattant el a szívemben. Mégis, milyen jó itt a meghitt, kis szobában. Dohog az öreg kályha, piros szép fényeket, nyugtalan árnyakat vet a falra. Ö odatipeg az öblös székhez, s én szeretnék leülni a lábához a kissámlira. — Meséljen, Jurícsek anyó! Ő megsimogatná a fejem és megkérdené: — Mit meséljek fiam? — Valamit.. . Volt egyszer, hol nem volt. Vagy a rabló hegyi fiúkról ... Veretes szép övet viselnek, piros a dolmányuk, fényes a fokosuk ... Erdő a palotájuk ... Volt egyszer, volt. Sose lesz... — Gyújtsd meg a villanyt, fiam. Ott az ajtó mellet a kapcsoló. Lobban a fehér villanyláng. Ni, mennyi új dolog szépíti Jurícsek anyó öreg napjait. A kisasztalkán rádió, horgolt, csipkés abrosz az asztal lapján. Üj bútorka is került. — Lásd, megvagyok. Éldegélek. Csak ne lennék olyan egyedül...! • - Hát Jozskó? — Bányász Osztraván. Kitüntették! Aztán fényképeket mutat: — A családja. Elnézem a képet. Jozskó vállas, hatalmas, szögletes. Kedves kis asszonyka simul az oldalához. Lábuknál három aprócska kisgyerek. Jurícsek anyó mosolyog. — Julka is férjhez ment. — Merre van ? — Pozsonyban. Ápolónő. Hiszen, ha ott vagy. keresd fel! — Hogy szétszóródtak! — Bizony. — És maga itt... egyedül? Miért nem költözik valamelyikhez? — Istenem, nem tudok én innen elmenni. Itt akarok meghalni. Aztán oda temessenek a férjem mellé. Huszonhat esztendeje, hogy itthagyott. Már magam is oda kívánkozom. Megtörődtem, elfáradtam. Jaj, de nehéz beszélni, szegény aranyos öregekkel. Valami nagy-nagy fájdalom markol belém. Mintha édesanyámat látnám. — Unokái vannak. Ne hagyja itt őket, Jurícsek anyó. Elréved a fénykép felett. Fejét ingatja. s már megint mosolyog. — Az! Az! Ni, milyen kövérkék. kedvesek, okosak; ide jönnek minden esztendőben. Nyáron. Akkor aztán eljátszhatom velük meg mesélek nekik. Mint nekünk valamikor. — Ügy, úgy! Csak a káposztanyomókö hiányzik . .. — Mesélj még! Sokáig mesélj, drága nagyanyó! És még egyszer találkoztam a patakkal. Kövecsesnél pillantottam meg, ahogy kitenkitettem az auóbusz ablakából. Szabad, füves partok közt * folydogált. — Látod, kár volt annyit panaszkodnod - üzentem neki súgva, hogy útitársaim meg ne hallják. Még valami furcsát gondolnának. <5 in észre vett. Megörült. — Te is délre tartsz? #— Délre. — Jól teszed. Nálunk a vizek, mind délre tartanak. — Igazad van. Én is folyóvíz vagyok: patak is. forrás is. De hát hova futsz? — A Vágba. Aztán a Dunába, tengerbe. — Rám is vár valahol egy tenger: a végtelen mindenség — abba áradok. Mégis valahogy rokonok vagyunk. _5

;}-H- H • •-HK- 5- i-í-i- Í-M-S- H»HZALA JÖZSEF Mindig zeng a dal Gyermekkoromban hajdanán nótaszóval keltett anyám, s bár tenger dolga, gondja volt, sokszor és szívesen dalolt. Ajkáról a dal szárnyrakélt. s minden utamon elkísért. Mikor ünnep volt, sátoros, csendült víg dal és bánatos, apám tanulta, mint fogoly Szibériában valahol. Fütyörésztek a friss szelek tavasszal, s dalt szült a berek. Kalász-húron játszott a nyár, s aratót küldött messzi táj. Sok magyar és szlovák dalon bongott a bú, baj, fájdalom. Kis öröm nagy visszhangot ért, s a dalba minden belefért. Szekér nyomán fröccsent a sár, varjú károgott, s a határ a síró, vijjogó szelet fázón hallgatta, s reszketett. Mikor a téli orgona velőtrázó vad futama ködöt fújt és havat söpört, dermedten figyelte a föld. Városba hozott, s visszavitt a vonat nyolc esztendeig, s ahogy kereke zakatolt, új éltem indulója volt. E színteli szelíd zenét nem gyűjthettem csokorba még, belémkapott a nagy vihar, s messze dobott karmaival. Elhalt a hang-harmónia, s nem futotta egy dalnyira, hol a kín és halál terem, csak disszonáns jutott nekem. Szeretni, élni volna jó! Csitulj dühös fortissimo! Partra vetett a vad vihar és úgy zsongott bennem a dal, mintha törékeny hangszeren elpattan a húr hirtelen. Minden dalt feledett talán és nem dalolt többé anyáin. Már kopogtatott lelker, in az új ütem: a szerelem. Tervvel s vággyal telt dallamot küldtek a fényteli napok, és kisfiunk ágya felett dúdolt s virrasztott éneked. Jártam az élet mélyeit, a szegénység örvényeit, hordoztam a vándorbotot, s láttam, mit más nép alkotott, mindenütt vonzott, érdekelt, mit a más fajta énekelt. Kis falumba el-elmegyek és újra énekelgetek. A lét partjához érkezett anyám s apám, két jó öreg. A dalt, mit megtanultam itt, írott szóval hozom nekik. A gyermekdal és nevetés, akár a halk hullámverés csobbanva éri partjukat, s pírt vet rájuk az alkonyat. Igen, igen furcsa vagy! Mond, igaz, hogy annyira megokosodtá! volna. — Nem kell azt olyan komolyan venni. Ám te is tudod, törvénye van minden folyásnak. Te se ficánkolhatsz nagyon. — Igaz, igaz! Mégis úgy teszek, mintham magam lennék a magam törvénye. — Ámítod magad! Isten veled! Az autóbusz elgördült apróka hídja felett. Aztán már nem láttam mást, csak dombot, földet, eget. (Folytatjuk) í 4-11