A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-01 / 5. szám

"BÁBI TIBOR: PÄcsfoMs in. Kékeszöld derengés kápráztatta szemem, mintha holdfény hullana egy csodálatosan szép tájra, de nem láttam semmit belőle, csak azt a derengő fényt. Apró lábak topogtak mellemen. Valami az orromat csiklandozta. Aztán cincogó hangot hallottam. — Ébren vagy-e már...? i— Ébren, de mozdulni nem tudok. — Ne is mozdulj! Itt maradsz, csak a lelkedet viszem magammal. — Ki vagy? Hová vinnél? — Majd meglátod. Hanem nyisd ki a csipád, mert parazsat rakok a hasadra. Kinyitottam a szemem, s látom egy őszöreg manó ül a vállamon. Szakálla ott lengedezett az orrom alatt, az csiklandozott. — Látsz-e már? — kérdezte Öszöreg. — Látok, azaz látlak téged, semmi mást. Hogy kerülsz ide? Hiszen te csak a mesékben élsz, képzelet és babona termett. — Gonosz vagy, macska rúgja meg a májad! Itt táncolok a melleden, mégsem hiszed el, hogy vagyok. Gonosz voltál kölyökkorodban is. de okosabb. Akkor hittél bennem. Fejedbe vetted, hogy megfogsz. Be is merészkedtél a vén Tomasa pincéjébe a Mélyúton. Fényes nappal volt, én ott szunyókáltam a bejáratnál a kutyatej árnyékában. Ha akkor mérges hörcsög képében neked nem ugrok, hát megcsípsz. Szerencsémre gyáva voltál. — Hát te vagy . ..?! — Én bizony! Hanem gyerünk, mert lenyugszik a Hold. Akkor aztán nagyon erőtlen vagyok. — Miért? Nappal is ráérünk. — Nem lehet! Nem hisznek bennem az emberek - így meg se látnak. Nappá! te se vennél észre. Éjszaka biztonságosabb. Bogarat lophatok a füledbe, álmot bocsátok a szemedre. Gyerünk! — Minek? Hová? — Hallottam, valami firkász lettél az emberek világában. Megmutogatok egyetmást. Aztán tegyél bizonyságot róla! — Jó! Gyerünk. Elindultunk a holdfényes éjszakában. Járásunk könnyű lebegés voit. Úszkáltunk, akár a halk levegő. Lábunk nem érintette a földet, s mindjárt ott termettünk, ahová kívánkoztunk. Én ugyan ráhagytam mindent Űszöregre, csak kíváncsiságból kérdeztem néha valamit. — Most hová megyünk? — Bízd rámí... A szőlőhegyre. Megmutatom, amit elvesztettél, a falut Nézd! Letekintek a magasból, s látom, valóban a falu. Roskadt szalmatetős kunyhók lapulnak a völgyben a Hold alatt. Á feherre meszelt vályogfalak messze világítanak az éjszakában. Fölötte ott ágaskodik a templom, mint valami roppant nagy koporsó. — Micsoda káprázat ez. Őszöreg? Hiszen ez a régi falu. Tele van nyomorúsággal, sírással, szerencsétlenséggel. Amit ma reggel láttam, sokkal szebb ennél. — Várj, csak, várj! Tekints be az apró ablakokon. Mii látsz? Mindenütt alszanak, hármasával, négyesével egy ágyon vagy a földön rossz szagú szalmazsákon. — Látod! Szeretik egymást. Boldogok. — Ezek?! Hiszen szükségből szorongnak egymás mellett. Elszomtyolodott öszöreg. — Ejnye, de kinyílt a szemed. Majd mutatok egyebet is. Figyelj! A templom ablakaiból vakító fényesség áradt! Kinyílt nehéz, megvasalt ajtaja, s a küszöbön megjelent Szűzmáriácska. Fényes, fehér ruha volt rajta, fején csillagkorona. Elindult a patak mentén a iehotai kápolna felé. Amerre elhaladt, hirtelen kivirágoztak a téli fák, és csodálatos mennyei illat terjengett körötte. — Látod! Látod — súgta Őszöreg. — Hiszen ezt a Iehotai kocsmáros találta ki, vagy ötven évvel ezelőtt, hogy ide csalja a búcsúsokat. — Elromlottal nagyon a világban. Már ezt sem hiszed — dohogott Öszöreg. — Én se szerettem a csudacsinálókat, sem a csodáikat, de most velük tartok — kénytelenségből. Hisz tudod, a politika ráviszi az embert. — Ne mondd! Már a manók is politizálnak? — De mennyire. Múltkor elhatároztuk, hogy a boszorkányoknak megtiltjuk az istállólátogatást a magángazdáknál. Képzeld, kifejik a teheneket. A parasztok meg nem bírják a versenyt a szövetkézettel, hát sorra beállnak. A te vendéglátó gazdád is. Varga bátya. .. Öszöreg hirtelen ierániott egy odvas, vén fa kiálló gyökere alá. — Lapulj! Lapulj! — kiáltozta riadtan Ra nagy huhogás, visongás támadt. Szelet csapva sötét árnyékok szálltak el fejünk felett. Mikor elült a légi lárma, előbújtunk rejtekhelyünkről, s Őszöreg megkönnyebbülve magyarázgatni kezdett: — Szerencsénk volt. A boszorkányok siettükben nem vettek ézsre. A galgóci akasztóhegyre repültek zsinatolni. Ha idejük van, elkapnak — aztán jaj nekünk ! — Ne bolondozz! Hiábavaló riadalom volt. Egy éjjeli bagoly valami alvó madarat kapott el. Ennyi az egész. Őszöreg bizonytalanul rámtekintett. — De engem is elkaphatott volna. — Ennyire jutottál. A baglyoktól is fél^z ? — Hiába, megöregedtem. Lassan már én sem hiszek magamban. Na mindegy! Még egy próbát teszünk. Figyeld azt a kékes, libegő lángot. Lidérc! Száz.évben egyszer esik, hogy megmutatja magát. Vagy tízezer esztendeje kincset ásták el ott. Azt őrzi. Vagy-e olyan bátor? Oda megyünk, aztán kiáshatod. A kékes láng valóban ott csapkodott, repdesett. Húzott a kíváncsiság. — Gyerünk! — Mikor odaértünk, látom, hogy a vén Tomasa pincéjében világol. A leomlott bejáratba fúrtuk magunkat. Jöttünkre a láng hirtelen elaludt. — Hamar, jelöld meg a helyét! — kiáltotta Őszörey. — Nincs itt semmi — mondom — csak néhány korhadt hordódonga. Nem tehetsz lóvá, hisz tanultam egy kis vegytant. A korhadó fából csapott ki a láng. Í— Semmi, semmi! Jelöld meg! .— Legyen meg a kedve — gondolom, s ahogy lehajlok, abban a pillanatban fellökött. Hipp-hopp, a mellemre ült és rámvicsorítja odvas fogát. — Kölyökkorodban te akartál megfogni, most én kaptalak meg! A nagy méregtől és az erőlködéstől csúnya veres lett a képe, az orra is. Eltátotta a száját, nagyot kiáltott: — Manók, törpék, apró népek, fogjátok, csípjétek, rúgjátok! A kiáltásra visongás, cincogás támadt köröttem. Fölébredtem, s ahogy kinyitom a szemem, hát megint ott találom magam a nagy tarka dunna alatt! Ásítottam, s amint megmozdulok, egy apró egérke cincogva besurrant az öreg szekrény alá, vagy ki tudja — talán Őszöreg volt. * * * Elvetődtem a Pálenicára is. Haj, a Pálenica. Az is a Sándormajorhoz tartozott. Nem volt az egyéb csak egy tégiáégetö kemence. Az egykori uraság bölcs volt. Ellátta magát építőanyaggal, s nem várta, míg Szeredről vagy az Isten tudja honnan leszállítják. A kemencének csak a romja van meg, kidőit-bedolt falak, semmi más. A gemeskutat is bedeszkázták, nehogy valaki beleessen - bár ez megtörtént egyszer az én gyermekkoromban. Elkorhadt a kútkáva, s a szeszfőző főnökének a lánya egy téli estén meg akarta rövidíteni magának az utat a szomszédos majorról. Ment, mendegélt a lány, egyszer csak a mélység elkapta a lábát, lerántotta a hideg vízbe. Ott lelte halálát. Az emberek aztán mindenfélét hozzágondoltak a balesethez. Kitalállak, hogy a Lenke szerelmes volt, és bánatában emésztette el magát. A vénasszonyok olykor gyermeksírást véltek hallani a kútból. A Repa gyerek meg háromfejű tüzes kutyát látott közelében az öreg körtefa alatt. Azt is rebesgették, hogy a lány éjszaka egy kisgyermekkel a karján sétál, kereng a kút körül. így lett a Lenkéből kísértet és ballada. Én ugyan szentül elhittem mindent, de nem sokat adtam rá. Engem a körtefa érdekelt. Fényes nappal jártam oda megszedni az ingem édes gyümölccsel, nappal pedig bátorságos volt ott a járás, annál is inkább, mért az öreg Hviszt, a kanász ott legeltette, itatta a kondát. Megbarátkoztam vele, ő is velem, és mondhatom, igen megkedvelt, olyannyira, hogy megtanított tülkölni. Az én számon ugyan nem valami szépen szóit, de Hviszt meg volt elégedve velem. Olykor megveregette a vállam, megdicsérgetett: — Derék gyerek vagy! Derék kis legény! Van benned szusz, de hogy bátor is lennél, nem hiszem. — Bátor vagyok én! — állítottam szilárdan. — Mutasd meg! — Mutatnám, de hogyan...? — Nyargald meg a kant! Nagyot dobbant a szívem.. Az lenne csak a dicsőség...! — Nyargalmán, de új ruha van rajtam. Történetesen vasárnap volt, és anyám, mikor felöltöztem megintett: — Fára ne mássz, ne birkózz, ne hemperegj ! Latolgattam az eshetőségeket, mit tesz velem a kan. ha a hátára ülök. Lehet, hogy semmit, de az is lehet, hogy hm. . . Hviszt meg ingerelt: — Félsz . . . ? — Nem félek én! — Akkor mit okoskodsz? -Fiz már sok volt az én büszkeségemnek. 10