A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-01 / 5. szám

A tűz csiholója Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek. Az első emberi bátorság Áldassék: A Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Ügy nézett mint jogos adóra. Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét. Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki: bátrabb. S aki mást akar, mint mi most van. Kényes bőrét gyáván nem óvja: Mint ős ősére ütött Isten: A fölséges Tűz csiholója. Az utca éneke A szalonoké parfümös rege, Szilaj és új az utca éneke. A régi dal: mítosz és d'adal. Véres és bús ének a fiatal. A szalonokban a könny is hamis, Az utcán hű az örült kacaj is. Amit felbecsül szentre a szalon, Az az utcán rongy kóta, kusza lom. Csinált sírások, ravasz kacajok, Az utca bátran derül és sajog. A szalon-ének beteg kedv-vidék, Az utca bátran löki ki szívét. Ott siratják a múlt isteneket, Itt nekik már rég beesteledett. Ott tanult, pompás, fölséges karok. Itt együgyű, de viharos dalok. Holnap tán égi dal lesz a rege, De föld-robaj az utca éneke. 1877. XI. 22. 1919.1. 27. Májusi zápor után Nagymessziről ködölt a Bükk, Gőzölt a sík, fáradt az Ér S fáradt testemben hirtelen Ott, a záporverte mezőn Piros dalra gyújtott a vér, Piros dalra gyújtott a vér, Szinte sercent, hogy nőtt a fű, Zengett a fény, tüzelt a Nap, Szökkent a lomb, virult a föld, Táncolt a Föld, táncolt az Ég S csókolt minden az Ég alatt S csókolt minden az Ég alatt. Káprázó városi szemem Behunyom ennyi csók előtt, Rebegön és nyugtalanul És halkan kérem az Urat: „Áldd meg ezt a csókos mezőt, Áldd meg ezt a csókos mezőt". Itt is, ott is asszony-csapat Kapál, hol majd élet terem. (Óh, mégis-mégis élni jó.) Erősek és fiatalok S a lábuk térdig meztelen S a lábuk térdig meztelen. És mégis megvártalak Te még nem indultál el útnak S engem űzött az unalom, Sok-biroknak e dühös láza, Száz iramú, vad utamon. Szeretők és cimborák hulltak, Vesztek mellőlem sorba ki, De nem tudtak eloltani Száz életet oltó fuvalmak. Lendületek és szünetek. Tivornyák, villámlások, lármák Vakok voltak és süketek. Nem volt soha oda-adásom, Valaki féltőén fogott: Nem indultál, nem jöhettél még S valóban nem lobogott Életem még a poklokban sem, És eltemettek százszor is És száz életből vígan tör ki Egy teljes élet, mámor is. Újságos ízével a vágynak Pirulán és reszketegen Hajtom megérkezett, megérett. Drága ö'edhe a fejem. És mégis megvártalak. Emlékezés Táncsis Mihályra Kend volt Táncsics Mihály, A mi kora lelkünk Attila ugarján, Táblabírók földién, Szenvedő szerelmünk. Kendet ostorozták, Kutya se becsülte. Mert kend senki se volt, Mindenkiért hevült, Paraszt-anya szülte. Kendnek sok fájdalmát Szívesen fájlaljuk, S e fájó országban Kendnek ős szerepét Szívesen vállaljuk. Kend bizony elporladt. De mink, akik étünk: Vagyunk biza'ommal. Vagyunk új Táncsicsok S miként kend, remélünk. Kend új rendet akart: Mindenkit szeretni. Mi más rendre vágyunk: Vagy igaz világ lesz, Vagy nem lesz itt semmi. Kendet azért mégis Á'djuk mint egy szentet, istenünk: az Eszme, Ha'ó porában is Aldja-verje kendet. * A csillagok csillaga Sohse hull le a vörös csillag: NAP, Hold, Vénusz lehullott régen S ő dölyföl a keleti égen. Sohse vörös a hulló csillag: Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt, Szeszélye az égi világnak. Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig, Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal. Vörös csillag, ragyogj és trónolj, Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye. Hazamegyek a falumba Szigorú szeme meg se rebben, Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra. Titkos hálóit értem szőtte S hogyha leborulok előtte, Bűneim elfelejti. Vagyok tékozló és eretnek, De ott engem szánnak szeretnek. Engem az én falum vár. Mintha pendelyben látna újra S nem elnyűve és megsárgulva, Látom, hogy mosolyog rám. Majd szól: „Én gyermekem, pihenj el. Békülj meg az én ős szivemmel S borulj erős vállamra". Csicsijgat. csittít, csókol, altat S szent, békés, falusi hatalmak Ülnek majd a szívemre. S min* kit az édes anyja vert meg, Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, Ügy alszom el örökre. Ifjú szívekben élek Ifjú szívekben s mindig tovább, Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerű. Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek Örökös urának maradni: Nem adatik meg ez mindenkinek, Csak aki véres, igazi életű. Igen, én élni s hódítani fogok Egy fájdalmas, nagy élet jussán, Nem ér föl már szitkozódás, piszok: Lyányok s ifjak szívei védenek. Örök virágzás sorsa már az enyém. Hiába töniek életemre, Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, De virágzás, de Elet és örök. Az elűzött könny Dacos arccal, száraz szemekkel Nézni be a világba könnyebb. Nékünk volt egy hazug barátunk S elűztük: a Könnyet. Ugy-e jő volt, amíg mi sírtunk? Nyugodt volt a nagyúri asztal. Minket pedig tápláltak szépen Pappal és malaszttal. Bérenc a Könny és mi elűztük S hogy elűztük, azóta látunk, Óh, Könny, te emberdüh-sikkasztó, Áruló barátunk. Nem akarunk olcsón enyhülni. Nem akarunk mi elcsittulni, Könnyel a vér százszor, ezerszer Szebben tud hullni. Nagy idők érkeznek fölöttünk, Készülő nagy harcok dörögnek. Nem kell a Könhii Hm,-e testvérele Mi nem sírunk többet? 9