A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-10 / 32. szám

Joszif P. lltkin verseilml Számtalanszor meggyőződhettünk már a világirodalomban, de főképp a szovjet irodalomban arról, hogy nincs igaza a mondásnak: „Inter arma silent musae." A forradalmi erjedés és a szovjethatalomért vívott harc viharos évei számos kiváló prőzaírót adtak a világnak, sok szovjet költőnek szolgáltak élményekkel s úgyszólván valamennyi szovjet költő életmüvére rányomták bélyegüket. Joszif Pavlovics Utkin e szovjet költők közé tartozik. 1903-ban született, röviddel az orosz—japán háború kitörése előtt, átéli a forradalmat és a polgárháborút s a Nagy Honvédő Háborúban hal meg a román harctéren egy repülőszerencsétlenség áldozataként 1944 novemberében. A forradalom esztendejében Utkin tizennégy éves; még húszesztendős sincs, mikor első versel megjelennek s hamarosan a forradalmi ifjúság kedvelt költőjévé válik. 1924—25-ben fejezi be Utkin legsikerültebb alkotását, egy mind forma, mind tartalom tekintetében egyedülálló müvet a zsidókról a forradalomban, Elbeszélés a vörhenyes Motláról, az inspektor úrról, Iszai rabbiról és Bloch népbiztosról címmel. Szürke című verseskötetek következnek: Válogatott költemények (1933), Háborús versek (1933), Költemények (1935), Líra (1939). Az első nagyobb válogatás, amely magába foglalja Utkinnak a Nagy Honvédő Háború alatt írt műveit is, csak a költő halála után tizenkét évvel került a szovjet olvasók kezébe. Utkin egész életművéből sugárzik a tisztult, szilárd világnézet, a forradalom és annak vívmányai melletti állásfoglalás. A harcos Utkin nem hagyja belesodorni magát valamiféle újmódi szerzetesség divatos sablonjába, hűsből és vérből való ember, harcol a szeretetért és a szeretetben keres erőforrást a harchoz. Egyedülálló meglátásai, főképp azonban felháborodása a békés élet bizonyos jelenségein és a szerelmi líra felé hajlása a harmincas évek végén olyan bírálatokat eredményeztek, amelyek Utkint végső soron még kispolgárnak is bélyegezték. Való. hogy Utkin ezekben az években Irt néhány gyöngébb, intim hangulatú költeményt, a forradalmat azonban sohasem árulta el és Gorkij, aki nagyra becsülte a költő tehetségét, teljes joggal állt ki mellette. Életének utolsó éveiben Utkin ismét visszatért a harctérre. Súlyos sebesülése következtében a jobb keze megbénult, azonban ennek ellenére is a harctéren maradt. Harc közben halt meg, ügy. ahogy mindig kívánta. Utkin ismerte Csehszlovákiát — 1929-ben járt nálunk —, mi azonban úgyszólván egyáltalán nem ismerjük öt. Ezért közöljük e néhány, életének háború előtti korszakában írt költeményét. Fordította: B. L. Vers a partizánról és feleségéről Kékelve ragyog a messzeség, a tiszta égbolt kéken int. Él. Még utolsó munkájaként egy tiszturat ág emelint. Az acélt tüzben-vízben edzik, a férfit a harc gyúrja át. A bajtárs — már haza igyekszik — kezébe nyomta pisztolyát. És így szólt: — Testvér, fogd, csak fogd. én már eleget tekeregtem. Ideje már az asszonyok s a kályha mellett melegednem. Mint madár röppen, útra kelt, sötét szemében vidám szikra. Kék ködbe bújva odalent szülőfaluja várja vissza. Sivár esztendő. Merre lát, sivárság, éhség, pestis rettent. Egy mongol, kit előtalált útjában rászólt, ne siessen. Enek öcsémről Göndör barna haját Vaszka az ujjára tekeri. — Nagannal s puskával indulsz? Egy is untig megteszi. — Hagyjuk el ezt, — békítgetem, — kell otthon is valaki, édesanyánkat, szegénykét, óvni, gyámolítani. Az alacsony kertfal tövén búcsút vettem nagyhamar. Ezer vékony könny-fonalat az öklére rácsavar. — Menj, Vologya, — mondta halkan, hosszan. hosszan nézett rám. És így látom barna szemét, így, tizennyolc éve már. Ezt a kis virágos gallyat, vékony gyerek-derekat, — egy egész osztag próbálta — nem törték meg a vadak, a japánok. Öklét rágta, bárhogy verték, hallgatott. Meghalt. De bátyjáról mit sem tudtak meg a gyilkosok. 1938 Bölcsesség Ha dér csillan meg egyszer hajadon, felsóhajtsa borús magányodban gyakran. Tunya csöndjével életünkbe halkan, nesztelen a bölcsesség beoson. Messziről jő, fénylő, nagy nyugalommal; (ébredj fel végre! — lépj elé, fogadd), ha méltósággal, mint a partokat érő hajó, feltűnik s egyre jobban nő. Már itt van. Szótlanul elhagyod szeszélyeid, forró kalandjaid . .. Ritkán önti el most mér ajkaid fehér gyöngyként áradó kacajod. S ha olykor mégis gondolunk egy lányra, ha megfordulunk egy asszony után, nem nézünk már távolról sem csupán telt keblére, szemének komoly árnya fog meg bennünket. S többé csata keltén kivont karddal nem pattanunk nyeregbe. Van bölcs törzskar is, benne térképekre hajló fejjel ülünk már tervezgetvén. Mi szilárdan hiszünk a győzelemben, (félre félelem és hetvenkedések), nem mint vőlegény hűtlen kedvesének, de mint hű feleségnek érett ember. 1925 Bűntudat... Am a vágy tüzel. Szegény asszonyt ugyan ki ója meg, ha rátör a szerelem, ha lángralobban, mint a csóva. Alkonytájt fellángol az ég. S ha ki jön: férfi. Szénarendek isszák fel szomjasan s a rét harmatát telt asszonykebleknek. Alit a faragott kapuba'. A ház hallgat, akár a vádlott. Hiába nyerít a lova, nem siet senki karja- tárott. A kutyája örül, szegény ... Az asszonya? Nem tudott várni. Jól szólt a mongol. Biz kemény, nehéz a vérnek ellenállni. Meglátszik örökre a heg. A megsebzett tag sajog egyre. — Mondd, szomszéd, merre közelebb az aldani aranytelepre? Barátom Szungáriból Viharos idők. Otthontalan jártam. És emléke mindmáig bennem él az éveknek s a kínai arcának — riadtság ült ferde, sötét szemén. Hiszünk annak, kit megjelölt a bánat. Szívem őrzi, hogy vállvetve vele, elvtársakként, egy célra törve álltunk és közös volt a harcok serlege, amelyből ittunk. Nekünk, embereknek, a közös cél az igaz riaa. hogy testvérekké legyünk. Együtt mentünk: sárga kínai és sápadt zsidó. Mint a vadludak, úgy szállnak az évek, füstként, eltűnnek, mint hó a napon s vontszemü, kedves kínai barátom már csak néha álmomban láthatom. Mint a vadludak. úgy szállnak az évek, repülnek, mint az ostorcsípte ló. A harcokról, a vésztépte hazáról már csak álom regél, az illanó. Él még az elvtárs Szungariban, messze, egy kis kunyhóban, távol nap alatt. S a szívem őrzi barátságunk híven, s barátságuk örökre fennmarad. Nem mondom néki: — Siess hozzám, elvtárs! Nem mondom néki... A szeretetet, mi a fiút anyjához fűzi tudom jól, széjjeltépni sohasem lehet. De, ha egyszer ott messze Szungariban a viharmadár kiált: riadó! Együtt Indulunk harcba úgy, mint régen: sárga kínai és sápadt zsidó. 1925.