A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-06 / 27. szám

DÉKÁNY KÄLMÄN 4iU*lléi*i utolsó etapjai Á szűkebb irodalmi közvélemény március hónapban ünnepelte Gelléri Andor Endre születésének 50. évfordulóját. Mindmegannyi kommentár — adatok, vallomások híján — azzal zárult végül, hogy 1944-ben a nyilasok elhurcolták, s azóta nyoma veszett. Gelléri Andor Endre akkor 36 éves volt, s halálának a körülmér veiről hír nem érkezett. Pedig, akik az SS-kínzótáborok borzalmait átvészelték. néhányan tudták, kicsoda ő. Milyen nagy művész mekkora tehetség, aki együtt szenved ve'ük, ott jár-kell közöttük és álmodja étlen-szomjan, életerejében napról napra, egyik óráról a másikra apadva — csodás lelkével álmodja, hogv a gyilkos szenvedélyből kigyógyul egyszer az emberiség. Van még remény . .. van még remény ... Kolozsvári Andor emlékezetében őrzi a tragikus találkozás, az utolsó együttlét kéuét. Ö az, aki egy szemvillanással, miikor még nem sejthette, hogy a végső pillantás lesz az, utoljára még búcsút vett tőle. Így meséli el: Az ausztriai Bruck községben alarmírozták transzportunkat 45 márciusában. Két napig tartott az üt gyalogosan a Dunáig. ahol uszályok gyomrába tuszkoltak bennünket. A kétnapos gyaiogútra húszunknak mindössze két kiló kenyeret adtak. Egyebet nem. Még vizet se. S ott, ÉRTÜNK DOLGOZNA KGONDOSKODJUNK RÓLUK! Ne hagyjuk, hogy tönkretegye a fogkö! Ne hagyjuk, hogy megszuvasodjanak! Ne várjuk, míg fájni kezdenek! Ápoljuk őket IDEJÉBEN állandóan, legalább kétszer naponta. . olana Speciál fogkrém : igazi szájápolószer KOZMETIKA I. v.. Bratislava az uszály börtönében bukkantam Reá. Őt máshonnan hozták. Gubbasztottunk azután szorongva, elcsigázottan, míg úszott velünk a börtön a Dunán. Akkor még nem tudtuk, hová, öt teljes napon át. A kenyeret ledobták. A oorció itt seen volt nagyobb. Húszunknak most is csak két kiló jutott, s szeleteltük aztán felváltva, s még játékot is találtunk hozzá. Hogy meg ne csaljuk egymást, az „osztó" a kenyérszeleteket a háta mögé dugva, szólított mindenkit a csoportból sorba: Helyik kell, a jobb vagy a bal? így adagoltuk ki, a szerencsére bizva, kinek jut nagyobb vagy kisebb egy fél harapással... Aztán Gelléri mondotta: Aki szeletel, több munkát végez, hát legyen övé külön a morzsa. S mi lehullott, összeseperhette, aki aznap a kenyeret megszegte ... Nem kaptunk semmi egyebet. Vizet a snerészebbje csak úgy szerezhetett, ha fölment a fedélzetre, s kalapjával a Dunából merített. így jutott néhány korty a szánkba a különös kupából. Gellérinek is, meg jómagamnak is. Mondogattam gyakorta neki: Hej, ha egyszer majd megírod, Bandi!... Nem, felelte csendesen, én már nem írom meg. Nem jutok én haza soha többet. Akartam én lelket verni belé, de nem lehetett. Beszélte néha, hogy másoknak, akik túlélik, jobb lesz.. . biztosan jobb lesz. Kisüt majd egyszer az öröm az emberiségre, de magáról furcsa mód úgy vélekedett, hogy a hazatérést ö imár nem éri meg ... Voltak közöttünk többen is ilyenek, ki-ki tudat alatt önmaga vátesze. Olyan különös ez... A virradatot egyik sem érte meg. így pusztultak el mellőlem, sorsukat mintegy előre érezve, Mihályi István író, Ormos Béla és Rubinyi Tibor színészek, Komlós Vilmos öccse: Jenő, a hírlapíró. S a jóslata Gellérinek is beteljesedett..'. Meghúzódott magába zárkózva, de hallatta szavát, valahányszor összefogtunk Örömest megvenném de nem tudom, hogyan kell helyesen ki-á mondani: Lalaghé-StandarcL . s^zrzite. Nos, úgy mondjuk: LA LAGÉ - SZTAND ARD Ez a csókálló rúzs valóban hízeleg az arcának, megjelel az ízlésének páran, hogy sorsunkról elterüljük a figyelmet. Színházról, művészetről, a mosodáról beszélt, kelmefestőkön élményeiből merített szomorú és derűs históriákkai szórakoztatott bennünket úszó börtönünkben. Arcának és tekintetének izzásán a vastag szemüvege mögött láttam ilyenkor, hogy szinte most is dolgozik. A művész volt velünk, aki gyönyörködtet... Ő hozott magával egyedül könyvet. Kettő volt mindössze, igaz, de micsoda kettő! Shakespeare Hamletje és Puskin Anyeginje. Egy világot hordozott magával e két remekműben. A lapok elrongyolódtak a zsebében, hiányzott már mindegyiknek az eleje, de azért forgattuk, kézről kézre, adva, hogy szívjuk lelkünkbe gy kis édességet. Elővett o'ykor gyűrött fényképeiket. Az együk „a mama" volt, az anyja szegénynek. A másik egy fiatal nő képe. Nézegette őket, s mutatta nekünk is. Mi meg kézről kézre adtuk ezeket Ls, akár a Hamletet... Egy darab világ volt mindegyik, a hajófenéken — egy másik világ. Öt nap múlva kikötöttünk. Jött a parancs: Fölmenni, föl a fedélzetre! Éhségtől elgyötörten kapaszkodtunk bele a magas vaslépcsőbe. Erőnk má: elszállt, úgy toltuk fölfelé egymást. Élő csontvázak voltunk, irtóztunk végignézni magunkon odafönt a fényben. Őt is fenyomkodtuk. A betegséo. a tífusz, mint sokakat közülünk, még nem támadta meg, csupán az éhség verte le. Kérőbb derült csak ki: az út innen vezetett Mauthausenbe . .. Hosszú, keskeny pallót, amin a két lábfej éppen csak elfért, dobtak a partra, s jött a parancs megint: Futi.' kell kifelé rajta! Aló' megáll, megtorpan vagy pláne nem szalad, a halál fia. Géppisztolyos esszeszek álltak végig a partszegélyen lövésre készen. Az uszályról meq hosszú nyársrudakkal a lassúakat lökték az ingó pallóról a vízbe. Azokat a Duna hullámai nyelték el örökre... Rám került már a sor, levegővel szívtam tele a tüdőmet s szóltam Gellérinek: — Gyere a nyomomban, kövess!... De akkor már üvöltött reám az esszesz s lehet, talán csak a szemem villanásával mondtam neki mindezt. Meglódultam, hátra se nézve — ahogy a parancs szólt —, nehogy lelőjenek. S mikor valahogyan a partra kiértem, ütlegekkel tereltek többfelé csoportba bennünket. Messziről, titokban mégis visszanéztem, de őt, aki az imént az uszály födélzetén még mellettem állt, nem láttam semerre. Voltak még mindig, akik az imbolygó hídpallón •keserves futásslal átkjcltek, de olyanok is, akiket hullámsírba löktek. Gelléri. .. Gelléri... kerestem aztán a menetben, s később is, a haláltáborba érve. Minden barátot megleltem, csupán Gellérit nem. A pallón a futást nem bírhatta, s a röhögő esszeszek hátulról nyársaikkal a vízbe taszították. Mindez bizonnyal így esett... Egyik novelláját így fejezte be: „Egy poros padra ereszkedek. Itt pihenek át egy harangszóközt, aztán gyufaszálakkai ráírom a padra: Itt járt G. A. E. 1930. júi. 4. Mi lenne, ha ilyen padra írnám a búcsúlevelem?... elfújná a szél?, vagy ráülne valaki?" A folyó sodorta el. Gyilkos kéz lökte bele.