A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-03 / 31. szám

Költőink új verseiből íSi A hangyabolynál A hangyaboly forrong, mint élő örvény, — merev közönnyel figyeli a part — nem üzi kényszer, zabolázza törvény és minden cseppje tudja merre tart. Terhet cipel, önsúlyát kétszerezve, egy lépés, s a part pereméhez ér, de cserbenhagyja egyensúlya, s terhe; ahonnan indult, oda visszatér. Máris pattan parányi Anteusként és újra libben hátán a teher, ha újra hullna, újra indul tüstént, szedi a terhét, törtet újra fel. A merev partról küzdelmük csodálom; ha zúdul rám is mégolyan teher, mely a cél előtt földre dönti vállam, a küzdelmet elölről kezdem el. ZALA JŐZSEF Kirándulás — Fázol? — Rádterítem a kabátom. Csöpög az eső. Meg ne ázz. — A kendő? — Annak nem árt, csak a hajadra vigyázz, hisz annyit bajlódtál véle, kedves, reggel a tükör előtt. — Duzzogsz? — No, ez szép kirándulás! Tehetek róla, hogy ilyen az idő!?. — Mi? — Szorít az új cipó? Mért nem szóltál már előbb. — Mutasd? Dagadt a bokád, Öh, te ázott kis madaram. Gyere, hadd csókolom meg a szád, azt a sírásra görbülőt. Nézd! már nem is esik, csak csepereg, s a nap, az aranyhajú kisgyerek, a lombok között ránk nevet. Magány 1958. VI. 28. OZSVALD ÁRPÁD Boldogság Kútágas, nyár, szénaillat, ölemben kicsi feleségem, ennyi most az egész világ s ez az enyém már egészen. Kútágas, nyár, szénaillat, boldogság egy kis tanyán, zaklatott szívem elhiszed már, hogy szeretnek igazán? Remélted volna? Mertél remélni, míg az élet hányt, vetett? Hitted volna, hogy fognak szerelni, kit senki sem szeretett? Dalolj szívem, vidáman dalolj, ragyognak már a csillagok, meghaltak a régi kínok s a bánat is már elhagyott. Megtanultam boldognak lenni, dalom vidáman messze száll, ölelj át kicsi asszonyom miénk a föld, az ég, a nyár. FECSÖ PÁL Itt motoszkál szobám falán, az ujja görcsös téli ág, néha ködöt hint, zúzmarát, fagyos kezével meglegyint, kihűlt kályhámba füttye sír, s barna palástba burkolódzva a kis sarokban meglapul. A rádióban zene harsog, a lámpaernyő fényt szitál, verseim ríme összekoccan, s körülöttem a kedves képek mind mosolyogva intenek. De irigyel a barna rém ... Féltékenyen felém oson ... A képek kis szobám falán csitítanak; vigyázz, ne szólj, mögötted áll a bús magány! Kérdem Adyt, mért halovány? öklére roskad szép feje, szemében ég a bús magány ... Kérdem Petőfit, mért borong? sokat kínozta őt tálán a bús magány ... Magamtól kérdem: mire vársz életed bimbós tavaszán? S nevet mögöttem a magány. A többi kép is néma mind, a falról félve csendre int apám s anyám .., És a magány megropogtatja bútorom. Kimondhatatlan ereje. Rámnéz és érzem, mind igaz, amit susog ... Asztalomon pár szál virág. Mily szép a váza, hogy ragyog! Metszett kristály, nem néz rá senki, szomorú. És szépsége láttán érzem, hogy egyedül vagyok. A kristályváza panasza tudom, igaz. De jó lenne, ha valaki véletlenül leejtené s míg felseperné cserepeit, szidhatnám érte mérgesen, vagy — vigasztalnám simogatva: nem baj, ne bánd, holnap meglásd, szebbet veszek. S a törött kristály csörrenése színesítené kedvemet. Akkor talán, szobám falán görcsös ököllel fenyegetve köddé válnék a bús magány. FARKAS JENŐ A lombok alatt Mikor átosontam csöndben, mint zörgő nádason az árny, e hűs lombú fák alatt, hol szívemben e vers fakadt — eszembe jutott jó anyám, meg a kicsi virágoskert, hol oly sok szép dalt énekelt. TÖRÖK ELEMÉR I* * * \ vj* 13