A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Aszuutmik 0 W Iririf IFf A pallér rekedt hangját tompán vissz­hangozták a folyosó falai. A kék kezeslábast viselő, nyakigláb Szőcs Feri kaján mosollyal súgta cso­portvezetője, a harcsabajszú Vince bácsi fülébe: — Lesz nemulass, a Sanyi miatt... Az öreg szippantott egyet a pipájából, s hallgatott. — Vörös Sándor . . . A nevet elnyelte a hirtelen támadt csönd. A pallér felemelte borostás állát, mint aki mondani akar valamit. Pillanatnyi -habozás után visszacsuklott feje a mun­kakönyv fölé és folytatta a névsorolást. A csoportok eligazításakor Vince bá­•csiékat utolsóként kerítette sorra. Megmarkolták a lapátokat, és szapora léptekkel elindultak munkahelyük felé. Vince bácsit a pallér visszatartotta. — Nézze, Zöldi szaktárs, ismer engem, nem szoktam a csoportok belügyeibe a.vatkozni, de a Vörös Sándorral tenni kéne valamit. Gyakran késik az utóbbi időben. Igaz, maguk dolgoznak helyette is, az óráit bejratják, a végtelenségig mégsem mehet ez. Vegyék elő a fiút, .beszéljenek a lelkére, s ha nem hajlik a szép szóra, kicseréljük. — Seperj, fiam, a magad portája előtt. A tízórait a közeli farakásra telepedve fogyasztották el. Az öreg nem evett, csendben pipázgatott, szemlélődött, majd odavetette: — Kiagyaltak valami okosat? Mindenki megértette, a reggel hallo­takra céloz. A tekintetek egymást no­szogatták. Az ösztövér Kecskés Józsi le­nyelte a szájában levő falatot, aztán hümmögött egyet. — Mit szólnátok hozzá, ha muunkaidő után is betonoznánk? Bevennénk a bri­gádba azokat is, akik a munkásszálláson laknak. A külön kereset nekik is jól jönne. — De nekem is — rikkantotta el ma­gát Feri —, legalább hamarabb megvá­sárolhatnám a kétszázötvenes Jawát. Mindannyian helybenhágyólag bólogat­tak. Vince bácsi a szótlanul falatozó Sa­nyihoz intézte szavát. — Hát te? Sanyi a latyakos földre szögezte a sze­mét. — Tudja jól, nem túlórázok. — Nem ám, mert otthon kell ülnöd a feleséged szoknyáján - kontrázta meg egyből Feri. — Öl ám a nem tudom kicsoda, te paprikajancsi — pattagott Sanyi, ám az öreg elejét vette kettejük szócsatájának. — Ne locsogjuk el az időt, lássuk, ami­ből élünk. Délben, az üzemi étkezőben Vince bácsi Sanyi mellé telepedett le. Egyideíg szót-Vince bácsi biccentett, ami éppúgy je­lenthetett igent, mint nemet, Sarkonfor­dult, vállára csapta lapátját és tempós léptekkel a betonkeverő gép felé tartott. Beindította a gépet, a keverék a döbba került, vizet adagolt. Szőcs Feri türelmet­lenül táncoltatta vastalicskáját a csúszda előtt. — Ne gatyázzon annyit a betonnal, Vin­ce bátyám, a paripámnak mehetnékje van. Az öreg íelröffent: — Mehetnékje, te égi lajtorja, hát abrakról mért nem gondoskodtál számára? Ogy nyikorog a talicskád kereke, hogy rossz hallgatni. Feri leforrázva somofordált el a raktárba kenőolajért. A többiek derültek. Vince bá­csi korlátlan tekintélynek örvendett. Csu­pán Feri szokta megkísérlem, hogy kihoz­za a sodrából. Ám ez vajmi ritkán sike­rült. Ma azonban nem volt tréfás kedvé­ben. A reggeli beszélgetés motoszkált ;a fejében. Vagy a nyolcadik keverésnél tartottak, midőn feltűnt Sanyi tagbaszakadt alakja. — A fránya vonat az orrom előtt szö­kött meg — magyarázta messziről —, csak a másodikkal jöhettem, az meg Tr­navkánál várakozott jő negyedórát. Ráncba kellene szedni a vasutasokat... Az öreg leintette: lanul kanalazta levesét, aztán megszó­lalt: — Mi ütött beléd, Sándor? Amióta megnősültél, valahogy megváltoztál. — Nem változtam én meg - kapta el éhesen a szót Sándor, mint aki nagy te­hertől szabadul meg, hogy beszélhet.—, de hát,-az asszony... Tán azt'gondolja, kedvemre való ez a mindennapi vonato­zás? A Lidi akarja így. Mert, magának nem röstellem elmondani, féltékeny az istenadta. Ml esett meg tegnap is. A szomszédék Katója ült mellettem, helyre kislány, a szünetben tréfálkoztam vele. Otthon meg nem győztem hallgatni a szemrehányásokat. Éjfél is elmúlt, míg álom jött a szememre. Hát csoda, hogy elaludtam az első vonatot? Még csak a magamét sem mondhatom meg, csínján kell bánni az asszonnyal, tudja, mivel­hogy .., várandós.' Vince bácsi a rántott húst szeletelte. — Nem lenne jobb, ha otthon marad­nál? Tán elkéne a szövetkezetben még egy markos legény. — De el ám. Csakhogy a Lidi hallani sem akar rőla. — Aztán miért? Tán alacsony a mun­kaegység? — Akörül nem lenne hiba. Huszonöt koronát fizetnek «2 idén. De a Lidi nővé­rének, a Mariskának a férje is a város­ban dolgozik, hát ezért. . . Az öreg egy falat kenyérrel a tányér­ját törölgette. — Vasárnapra hivatalos vagyok a fa­lutokba, a sógoromhoz. Hozzátok is elnéz­hetnék Sanyi örömében lecsapta a villát. Ak­korát csendült, hogy mindenki felrezzent. — Az bizony jő lesz, legalább megbe­széljük, közösen a túlórázást. Egyedül aligha vergődnék zöldágra. Vam ám jó bő­rünk is, ha ezt megkóstolja ... Egy vasdarabon az ebédszünet végét kongatták. • * * A kutyaugatásra sudár termetű me­nyecske tárta ki a pitvarajtót. — Kerüljön beljebb, kedves bátyám. Sándor gyakran emlegeti magát, örülök, hogy megismerhetem. Már nagyon kíván­csi voltam ám — folytatta a menyecske. Az uram átment a Kenderesiékhez, kuko­ricát akarunk vásárolni, nekünk kevés termett, a hízónk meg úgy fal, akár a sáska — tartotta szóval vendégét Lidi. Az öreg lehuppant egy karosszékbe. — Aztán jól szolgál a masina? - mu­tatott fejével a varrógép felé. - Ha már annyit cipekedtünk vele a Sándor­ral... — Olyan gyönyörű öltéseket csinál a Lada, amilyent még rajzolni sem le­het — dicsekedett az asszonyka. — Na­gyon megbarátkoztam vele. Mostanában minden áldott este varrogatok, apró dol­gokat, amikre majd szükségünk lesz - és tejszínű arcát elöntötte a pír -, ha hár­man leszünk ... Vince bácsi kényelmes mozdulattal húzta elő pipáját, meg a dohányzacskót. Mielőtt megtömte, lapos pillantást vetett az asszonyra, vajon mit szól hozzá. Lidi elértette szándékát. — Édesapám is pipásember - mondta —, azt tartja, az való a férfinak. — Bizony az — vélekedett az öreg —, nem is ér fel 'vele még a szép­asszony sem. — Egyik sem? — kíváncsiskodott Lidi. — Nekem egyik sem — huncutkodott az öreg. — Tán maga egyiknek sem — bátoro­dott fel Lidi. — Nem-e? emelte fel hangját sértődöt­ten az öreg. — Hajdanában válogathat­tam bennük, mint a mádi honpolgár a vadkörtében. Mert az én tekintetem az olyan volt, hogy minden szemrevaló fehérnépen fennakadt. De még ma is. Mert ilyen világszép lányok, mint ami­lyenek a mostaniak, tán sosem termet­tek, — fűzte tovább a szőt az öreg. — Csak mást ne mondják, hát a tejcsarnok-­ban, amit építünk. A vajrészleg már mű­ködik, hát csak elnézem őket, ahogy a köpülő hordő körül döngicsélnek, akár a méhecskék ... Van köztük egy fekete­szemű, tizennyolc tavaszt se láthatott még, mégis olyan annak a tekintete, mint a boszorkányé. Csip-csup javítanivaló még, akad abban a helyiségben is, itt egy hor­nyot kell kivésni, amott mozognak a pad­lócsempék, az ilyesmit mi hozzuk rendbe a Sándorral, aztán néha bizony megáll kezemben a kalapács, csak elnézegetem, amint körülöttünk sürög-forog. — Maguk körül? — csattant fel Lidi hanja - mármint maga és Sándor körül? — Ogy, ahogy mondom — bizonykodott az öreg. — Mi tán csak ócskavasba, va­lók vagyunk? — Aztán . .. mit szől ehhez a- Sándor ? — puhatolődzott Lidi. — Az égvilágon semmit. — És a lány? 1 — Annak sem lehet szavát venni, csak... — Csak — sürgette a. választ Lidi,, mintha az élete függene, tőle. 38

Next

/
Thumbnails
Contents