A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

hazafutott, újból végigmentem a termen. Megnéztem a szürke nagy állatot, amely ormányával a hátára emeli vezetőjét, meg azt a csodahalat, amelynek orrából fürész nő, mellyel megfúrja a hajókázók ladikjait. . Némely napon délben asszonyok jöttek hol az alvégről, hol meg a felvégről és leveleket Írattak apámmal azzal az kikötéssel, hogy a bevezetőben százezer üdvözlet, igazolja, miszerint otthon szeretettel gondolnak a távollevőkre. Akkoriban' Így kezdték a leveleket, ma meg úgy zárják be a sorokat: mindössze ennyi a különbség a múlt és jelen levélírása között. De az örömök öröme mégis csak délután fakadt, mikor Teta a pincéből fölhözott egy kis köteg hámozatlan fűzfavesszőt, és háncsolni kezdte még zöld kérgüket. Bizony kitátottam a számat, mikor Teta a háncsolő két fafoga közé csípte a fűzvessző vékonyabbik végét, és egy rántással lehúzta róla zöld takaróját. Erre előfehérlett a kosárfonáshoz szükséges friss vessző. Mialatt Teta keze csodálatos biztonsággal lendült és hámozott, rémes történeteket mesélt Halálkútjának nagyszakállú, szürke emberkéjéről, aki ott künn a Sovarna lápjain magához csalogatja a legelő jószágot és az embereket egyaránt. Aki madárkáinak, a szitakötőknek csalogató röptét követi, belesodródik a Halálkút ingoványaiba, ahol a szürke emberke átkarolja lábát, és a feneketlen mélységbe húzza, ahonnari élve még senki sem került elő. Milyen szépen mesélte az öreg Teta: Tavasszal a szürke emberke telehinti aranyvirágokkal a nagy Sovarnét, aztán az égtől kölcsönkért kék nefelejcsekkel, hogy a tájékozatlan jámborokat virágszedés közben a Halálkúthoz csalogassa. Sokszor kísértett Sovarna ismeretlen tája napi álmaimban: a szürke emberke átkarolta lábamat, erre felsikoltottam. Nagyanyám, akivel együtt háltam, Ilyenkor magához ölelt és csitítgatott. Kitavaszodott. A .szánkó pihenőre vonult, egyfogatú kis kocsi vitt Tetához, aki mindannyiszor valamilyen meglepetéssel kedveskedett. A legnagyobb talán mégis az volt, hogy megmutatta a háncsolő készítését. Elővett egy három ujjnyi vastag botocskát, vékonyabb végébe két ujjnyira keresztben behasított, a négy körcikkből a két szembenállót ügyesen kivágta; a megmaradt másik ketttő volt az új háncsolő fafoga. Ezt nekem ajándékozta. Még aznap este otthon nénémnek eltűnt a nagy gyöngyházgombja; cserébe Tetának vittem, füllentve, hogy az utcán találtam. Ezek után saját szerszámommal háncsoltam a fűzfavesszőket, amelyeket Teta kiválogatott és elém rakott. Megígérte, ha ezekből majd sok együtt lesz, akkor új kosárkát fon, amelyben iskolába viszem majd a könyveimet, miként a többi jó gyerek is teszi. A Sovarna is lassan kizöldült, és telehlmezte aranyvirágokkal az ingoványok szegélyét. Mikor annyire felmelegedett az idő, hogy a gyermekek mezítláb járogattak ai iskolába, és reggelenként Teta helyett ők húzták az iskolai kis harang kötelét, ha a falu végén meglátták az egyfogatú kis kocsit, akkor a szürke emberke telehintette a Sovarnát égszínkék nefelejcsekkel is. Aztán történt valami. Rektor uram több férfival kiment a határba földet mérni, mert a tulajdonjog körül két szomszéd sokat vitatkozott. Teta pedig kiment a kertbe Mica részére friss füvet sarlózni, de előbb lelkemre kötötte, hogy semmi szín alatt ne hagyjam el a szobát. Ekkor elfogott az ismeretlen vágy: meg kell néznem azt a Sovarnát, ahol arany és égszínkék virágok pompáznak, melyekből a nagy leányok már csokrot hoztak az iskolába. Ott most szitakötők röpködnek, és a Halálkút mellett a nagyszakállú szürke emberke várja a közeledőket. Kiosontam a szobábol és végigballagtam a falun. Az út a felvégen kivezetett a sík tájra. Itt már a júniusi meleg napsugarak vibráló táncot lejtettek az óriási füszőnyegen. Az út egyenesen előre vitt, én csak néztem, bámultam a soha nem látott vidéket. Mentem ... mendegéltem ... Valahonnan előlibbent előbb egy fehér, majd egy vörös lepke. Sokáig előttem keringtek, végül elszálltak. Váratlanul elém röppent egy kék szitakötő ... A szürke emberke madárkája... Utána!... Futottam... rohantam, hogy a kék madárkát utolérjem és elfogjam, de váratlanul eltűnt... Az utat itt elnyelte az ingovány szegélye; sok-sok gólyahír és nefelejcs pompázott itt. A szürke emberke valahol a közelben lakik... Teknőszerü mélyedés felé fordultam, ahol a legtöbb aranyvirág nyílt... cipőcskémbe beleszivárgott a gyepből előszortyogó mocskoz víz ... Kiáltást hallottam: — Orficska, hol van? Riadtan torkomszakadtából kiáltani kezdtem: - Teta!... Teta! Az ingovány szegélyén zilált ősz haj-Édesanyám volt, orvosi rendeletre vizes lepedőkbe göngyölített. Sokáig, nagyon sokáig tartott, mikor ismét első ízben az utcára léptem, ahol játszótársaim meredt szemekkel, némán vártak reám. A fecskék akkor már rajokban búcsúztak a falunktól, hosszú útra, tengerentúli útjukra indultak. Édesanyám kézenfogott, elvezetett az iskolába és beíratott az első osztályba. Teta? Abban a jégveréses zivatarban csuromvizesen hazahozott a Sovarna ingoványából. Lázban égve ő is ágynak dőlt. Az orvos a fejét csóválta: - Kétoldali tüdőgyulladás... Meghalt! zattal, lihegve, mezítláb megjelent Teta. Lefeküdt a csatakos gyepre, kezét-lábát szétterpesztette, lassan, előre kúszott, és rekedten lihegte: — Hacsak megvan!... Ne mozduljon!... Kihúzom! Megmentőm az ingovány szegélyéig húzott, ot talpra állt, magához ölelt és sirva ujjongott: — Hacsak megvan! Köröskörül ekkor már döngött a világ a közeledő vihar zenéjétől. A fenyves mögül előrohant egy vészes felleg, zuhogni kezdett a zápor. Teta fölkapta a szoknyáját, avval letakart, nehogy a kegyetlen jégverés az arcomat érje. Magához ölelve futót... a sikos mezei úton felbukott... fölkelt ... rohant... ismét elvágódott... A szörnyű vihar tombolásában elvesztettem eszméletemet. Nagysokára éreztem csak, hogy valaki Ölel,.. Cserepes ajkam rebegte: — Teta!