A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

VlTÉZSLÁV NEZVAL: Wf S rr W • ^ 1 • idok szignálja Kenyér karajnyi keménység az élet mindennap kissé haldoklás-igézet formálja üszőmben, embriónyi testem betegség-egészség vitáznak felettem ugyanegy hold bár mindig más negyedje Száz évnyi halál életünk keretje Múlt október első péntekén hogy éppen rugalmas strófám befejezve néztem mit mámorszomjas olvasóknak szántam (tavaszt éreztem szinte a szobámban) • furcsa nosztalgia lett. úrrá felettem ahogy rádiómnak drótjára meredtem mint gyűrt kékes ér melynek nincsen vére e hasonlatot csak máma .vettem észre gyorsan bekapcsoltam a kis készüléket A hazárdőr jélsze sajogva feléledt Fülemhez hajolt sugdosva a messzi bús sejtésemet nem tudtam feledni valaki haldoklik szám a szót kereste buzogó Etnaként tündöklött az este s csillagvizsgálónk tornyából szót kérve szaggatva jelzett az. Idők beszédje Tíz órára járt már ki-ki ágyba készült Részegek hplnapja kancsók fenekén ült ' ember szívekben a reménység rágcsált nyugtatva anyát szentet tolvajt kártyást pácienst békítve s békítve az orvost a munkanélkülit az évjáradékost s azt is ki sorsát a kéményben látja azt is ki örült s ki a halált várja A prágai orloj a tizet ütötte a jelen ráncából a kor vetülete nem abszolút már e pánikban többet • határok tűntek minden egybedöbbent kínnal hívom elő napok negatívját hol mindent mutatnak hol semmit a minták voltak piramist rakó építészek templomból űzött kufárok csibészek volt amfiteátrum s voltak katakombák hercegek jobbágyok nitrogénes bombák cézárok vakon szolgálták a népek s polt idő hogy vérpad jutott a vezérnek Elapadt a szignál mint a könny mely éget helyette bemondók harsány hangja kérked hidra mereszti százezer kobakját borzongva várod a hírek rovatját Moszkva Balkán Kína London idelátszó krepdesin ruhában tünt el egy leányzó hány sóvár férfi áldozatra éhes tán alvilági kalandra vagy képes tán kezet is adnál magad e rémségnek nos illúziókkal régen már nem élek végleg szétporlad a múlt alvilága kétséged félszed a holnap megáldja fagyosak az éjjek a hullámból jég lesz tönkretesz a világ lásd öngyilkost éleszt Ahány esemény annyi fajta nóta szánom ki egy pontban nem lelt oly valóra ahonnan a nem szó úgy ér az igenhez ,ahogy estből éjjel éjből virradat lesz s új párhuzamos jut a messzeségbe * Szaggatva jelzett az Idők beszédje Látom már szerencsés bányászt szül a holnap leáldoz ideje botos fantomoknak akik titeket gyötörnek szegények kell monstranciás pap a bánya mélynek mikor a munka magunk mellett tüntet tlarás szobrok és kisértetek tűnnek Hívod törékeny művészeted lelkét betűre rakni ékezetnyi jelként és korszakalkotó verssé tudod tenni folyók hamis hangját túlzengve evezni mi bennünk múló másnap újulása ahogy a hajnalt éjjel variálja Keringenek a hírek köröttem serényül tízmillió ember áll ma munka nélkül fejed homokba dugnád mint a strucc ki mezítelenül az éhségtől múlt ki gránátot és aknát készítenek rátok ötször kell cserélni bábukon kabátot kik kirakatok édenében élnek megrothad a mag s téged űz az éhed egy darab nikkelért asszony hűti vágyad tröszt résztvényt jegyezhetsz likvidálhatsz gyárat mint hogyha sorsunk gazdagabbá érne spekuláns taszít termést a szemétbe És akkor ne aggódj tán hörög egy ember Etna ez a világ amely lávát termel közeleg az idő és kitör a láva koromhegyekből tűzvészekké válva csillézhet a bányász romot majd rogyásig civilizált múltunk csak emlékké vásik Figyelem lassan a tömeg szétszéled meghalsz idővel bár nincs betegséged mégis mily váratlan függönyt húz a hír szét Edison haldoklik nincs többé segítség még lélegzik él ámde egyre gyöngül könyvtárában lám párnák halma közt ül S akkor ne kiáltsak elpusztult egy élet mikor Edisonom kisérti enyészet az készül innen ki formált vüágot mikrofon előtt csukló zokogások \hát ne rázzanak meg mosolyod idézve földünk pusztaság volt éj volt a lidérce s most hó reszkettet elektromos huzalt fénysáv pásztázza be a sétautat röntgen alatt fogják kutatni a lelket mint neogén alatt elhullt sárkánytestet s gyúl rajiaszin reggel mely sziporkál érzem Edison élete kihunyt már Gondolhatok-e most győztes technikádra mikor úgy hervadsz el mint orgona ága nyolcvannégy évig csak azért sietni hogy tudj utolszor lélegzetet venni halkul gyöngül a szív bár még dobog egyre átformálnád lelked biztos ha lehetne újfaftájú tárgyi valóságra váltván Minden alkotó meghal búsan árván Ünnepélyek után szomorú a lélek egyedül vagy megint nincsenek vendégek hány sors kellene mondd hány fürge élet hogy tartalmasít sad e nagy ürességet mely a végzett müvet célba tudja venni minden múlik de célt nem szülhet a semmi Ahogy kimondtad a gondolat holt már mennél nagyobb volt annál több hiányt tár megmenthet -e vajon ami épp most éltet egy csavarnak skiccét rejti a szekrényed és segíthet-e a nagyhírű multad új hidad vázát hogy még fel se húztad sok jövendő hídhoz amely híd lehetne ékszerekhez a kvarc kavicsát keverte így töltődött fel e pillanat nálad mocsárra éltünk fénye jobban árad mint termekre miket régi gránit mintáit az agyagban hagyni jaj szörnyű a kincstárt Nem egyenlő harc a halál tusája szobádban ülve a csenddel csatázva hiába-gyógyszerek ízétől zavarva hálátlan jövőtől majdan megtagadva pedig ellene te futottál versenyt mégegyszer nézni élvezni a kertet mégegyszer örülni hogy a tavasz csókol