A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

veélet éltí fiyároii aludt és télen bunda­szolgálatot végzett. De ez a nyári alvás is csak amolyan szunyókálás volt, mert azokban a napszakokban, mikor mi, fiúk „jó gyermekek" vóltunk és figyelmünket a horgoló lfeányok varkocsairól a medve­bunda felé irányítottuk: bújócskát ját­szottunk a sötét' hálószobában. A leg­fürgébb mindig a medvebundát választotta védőnek, és bujkálás közben alaposan megmarkolászta szőrőzetét. Ez a bunda tél elején egy napra eltűnt a szobából. Azt mondták, hogy mackóék­hoz ment látogatóba a nagy erdőbe. Este azonban nyílt az ajtó, s fekete bundában belépett a virgácsot hozó, szakállas Mi­kulás; és mialatt szörnyű szánom-bánom mellett javulást Ígértünk a mormogó öregnek, megállapítottuk, hogy olyan a hangja, meg a csizmája, mint a bére­sünké, s hogy rajta az ijesztő bunda azonos a hálószobából hiányzóval — hiába kötötte össze derekán szalmakötéllel. Az idők folyamán testi gyarapodásom­mal egyenes arányban nőtt a csintalan­kodásom is. A házi béke biztosítása érdekében egy reggelen bedugtak a láb­zsákba, azt a nyakamnál összeszljazták és a szánkón ülő édesapám lába közé emelték, aki "a medvebundával betakart, nehogy a téli reggel hidege mecsípje az arcomat. Pompás szánkázás után csak a szomszédos faluban álltunk meg. Fönt a dombon ekkor már szólt az isko­la tetőzete fölé emelt fatoronyban a kis harang, tudatta a faluval, hogy rektor uram megérkezett. Mikor a harangszó elnémult, a dombon kitárult az iskolaudvar kapuja, Mica be­lefeküdt a hámba és az udvar közepén kikötött. Egy ráncosképű asszony lépett a szán­hoz, a lábzsákot leemelte, rektor uram fiacskáját magához ölelte, a meleg kony­hába vitte, kibogozás után pedig két cuppanósat nyomott hideg orcájára. Ez volt Teta: a földi őrzőangyal, a rán­cosképű megtestesült jóság és szeretet, aki ápoltja védelmében néha még rektor urammal is perbeszállt. A faluban egykori jobbágyok ivadékai laktak: szlovákok az alvégen, kosárfonó' svábok a felvégen. Teta az utóbbiakhoz tartozott. Ez a kétlakiság kiütközött az iskolateremben is: a padok két sorban sorakoztak, mindegyik előtt egy nagy fe­kete tábla állt. Az egyiken hegyes betűk fehérlettek, a másikon gömbölyűek szo­rultak a piros sorok közé. Némelyiken ponton vagy vesszőn kívül sapka is büsz­kélkedett. Ez a sapkaviselet a betűkön választotta el az alvég gyermekeit a felvégiektől. A tanterem ezeken kívül más titkokat is rejtegetett: képeket a falakon isme­retlen emberevő állatokkal, soha nem látott fákkal és virágokkal, meg egy ke­retes állványt, melyen merev drótokon színes golyók védőfal mögé bújtak, és csak rektor uram ujjainak varázslata után surrantak elő, mire az egyik cso­port lurkói kórusban, harsogták: egy meg egy, az kettői Rektor urára ezt a fekete táblán fe­héren így örökítette meg: 1 + 1 = 2 Újabb varázslatok után friss számsorok tömörülnek a nagy táblán, és mikor az megtelt, fiúk és leányok előhúzták pala­tábláikat, és e számsorokat lerajzolták.. Ezalatt a másik csoport elővette köny­veit, és ott a sorokba tömörült betűkkel viaskodtak, minek végen egy-egy szó csú­szott ki az ajkukon. Szünetben kirebbent mindkét csoport az udvarra, kergetőztek, majd ismét be­jöttek, és a kályha köré tömörültek me­legedni. A nagy fiúk és leányok már sokat, nagyon sokat tudtak az égr$l, földröl, vademberekről, vadállatokról meg halak­ról, amelyek elnyelik az embert a tenger vizében, és azon is vitatkoztak, hogy a nap éjjel hol alszik? Mindezen jelenségek egy űj világ titkát rejtegették, amelyeket mindenkinek egyenkét kell megtanulnia, ha nem akar az osztály butácskája maradni. Mikor délben a gyermekhad zsibongva JURÄN VIDOR: Sokan voltunk a családban. Naponta másfél tucat embernek terítettek. Néném kézimunka órákat adott kötést és horgo­lást tanuló leányoknak. Ezeknek fecse­gése a tomboló zsibongást a családban még fokozta. Atyánk a szomszéd faluban tanította betűvetésre a csemetéket, és írta az analfabéta szülők leveleit fiaiknak az egyes ezredekbe meg a tengerentúlra. Ko­rán reggel kis kocsin ment el, és csak délután jött fáradtan haza, mikor a kézi­munkás összejöveteleknek már vége volt, és drágalátos csemetéi már elfá­radtak az egymással való hadakozásban. Mert nem múlt el nap a szülői házban harcizaj nélkül. Mi, csintalan fiúk észrevétlenül nem­csak a testvérkék, hanem a horgolók varkocsainak szalagjait is kihuzogáltuk, mire hajuk szétbomlott. A tanítványok bömböltek, tanítónőjük keze pedig gyor­san suhintott. De mi még gyorsabban a háta mögé perdültünk, megmarkoltuk hosszú varkocsait, és a harangozás mes­terségének nemes müveletét gyakoroltuk a fején. Nénénk sikoltva térdre bicsak-­lott; erre szigorú anyánk Ítélkező bírónak berontott a konyhából. Büntető keze elől a szomszédos hálószoba sötétségében, zu­.gokban, az ágyak alatt kerestünk mene­déket. Pártunkat fogó nagyanyánk néha alva talált bennünket búvóhelyünkön. A bűnözést mindig megtorlás követte, és ez a szoba zsibongását még csak fo­kozta. A sötét hálószobában függött a fekete­bélésű medvebunda, amely fordított med-

Next

/
Thumbnails
Contents