A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Elt egyszer egy ember, akit Yang-Csunak hívtak. Yang-Csu utcai árus volt, és ezért napestig az utcákat járta ládájával, Mely barna szíjjal volt nyakába akasztva. Igy Járván, látta a gazdag város sok gyönyörűségét. Látta a pompás mandarinokat hangos kíséretükkel, hatalmas harcosokat látott, akiknek komor arcát kalandok emléke árnyékolta. És aranyoshlmü, elfüggönyözött hordágyukből láthatatlan hölgyek mandulalllata csapott verejtékes arcába. Este azonban hazatérvén feleségéhez, Yü-Nühöz, mindig civakodott vele, mert nyugtalan volt és Izgatott. Bizony sírással és panasszal telt a fele éjszaka. Egyszer egy reggel felesége, Yü-Nü, ahogy felébredvén tükörbe nézett, látta, hogy megint piros erek pattantak szeme fehérjében. Ezért Így szólt Yang-Csuhoz: — Menj és vásárolj magadnak egy napernyőt. — Miért vásároljak napernyőt? — kérdezte 'bosszúsan az ember. — Mert a napmeleg az oka mindennek. A nagy hőség ingerel téged, hogy veszekedj szakadatlan. Azért élünk mi boldogtalanul, és vörös erek pattanak szemem fehérjébe. Yang-Csu nyakába akasztotta barnászíjú ládáját, és nem válaszolt. Mert nem volt ö rossz ember, és fontolóra vette felesége S2ávait. Így járta az utcákat, és a nap olyan erősen sütött, hogy vastag sugarai meredeken álltak az utca kövezetén, mint egy Izzó arany rácskerltés. — Talán igaza van neki — gondolta Yang-Csu. — És a kézművesek utcája felé fordult•mentében. Ebben az utcában nagy volt a zaj és hangos kiáltozás. Mert valamennyi Iparos műhelye előtt ült a gyékényen, és nagy hangon dicsérte áruját. Egyszer csak egy csendes hangot hallott Yang-Csu kiugrani a nagy kiabálásból, mint mikor roppant nyers sziklák között hirtelen szembeszökik egy kis kék virág, A szelíd hang Igy szólt: — Vegyetek napernyőket! Legnagyobb választék. Mindenki legkedvesebb égboltját nyitja feje fölé. Yang-Csu elcsodálkozott ezeken a különös szavakon. Odalépett az ernyősmesterhez. Nagy darab, komoly öregember volt. ö is gyékényen ült, mely az utcára volt terítve, és körülötte haloníban feküdtek a napernyők. — Hogy is mondtad, legtiszteletreméltóbb, legnagyrabecsültebb, hogy is mondtad? Ezek a napernyők égboltot tudnának kifeszíteni fejem fölé? Bár igen tetszetőseknek vélem őket, de nem különböznek a máshol is látható napernyőktől. Komoly mqsolygással felelt az ernyősmester: — Kívülről nézvést nem különböznek más napernyőktől. legtiszteletreméltóbb és legnagyrabecsültebb. De nyisd csak ki, kérlek. Yang-Csu felvett a földről egy ernyőt és kinyitotta. És Íme, nagy csodálkozás fogta el. Mert az ernyő benső visszája olyképp volt befestve, hogy e nyári égbolt volt azon látható, gyenge, göndör, fehér bárányfelhőkkel a szélén. Olyan nagy művészettel volt festve az az ég, hogy valóságosan mintha alatta haladt volna az ember. — "Látod-e, legnagyrabecsültebb — szólott az ernyősmester —, amíg ezt az ernyőt hordod fejed felett, nem fog a tündöklő nyári ég elborulni fejed felett, és annak hatása alatt lelked is mindig derűs marad. Yang-Csu nagyon megörült ennek, de óvatosan válaszolt: — Valóban szándékom volt egy napernyőt vásárolni, mert minden éjjel civakodom feleségemmel, Yü-Nüvel. Ennek oka pedig a nagy napmeleg. Éppen ezért nem is hiszem, hogy az ilyen meleg nyári ég a fejem felett megnyugtathatna engem. • — Keress és válassz hát más égboltot magadnad — mondotta az ernyősmester. — Éhnekem van égboltokban a legnagyobb választékom az egész városban. Erre Yang-Csu kinyitott egy másik ernyőt. f/ NWHNW Bágyatagon kődlő téli volt az, mintha ezüstszürke fényes selyemből lett volna szőve. A láthatáron távoli falvak füstje lengett. — Ez a szelíd mélabú égboltja — szólott az ernyősmeter. — Az Ilyen mélabúval nyugalmas békében élhetsz életed végéig, akárcsak puha gyapjúba pólyálva. Yang-Csu túlságosan borúsnak ítélte ezt az eget, és egy harmadik ernyőt nyitott ki. Hajnali égbolt volt, napfelkelte előtt, melyben a nappal minden eseményei még érintetlen tisztaságukban fénylenek, mielőtt leszállnak a szennyes földre. Azután olyan égboltot nyitott, mely roppant meredő fűszálak körött kéklett, mint mikor hanyatt hever az ember a mezőn és nyitott szemmel álmodik bele az égbe. Ez alatt az ernyő alatt járván az utcák zajos lármájának közepében is a magányosság mély nyugalmát hordja mindenhová magával az ember. Volt ott olyan ernyő, melynek éjjeli egén a telihold ragyogott, és a korhelyek és szerelmesek dalai csüggöttek rajta, mint az édes szőlőfürtök. Volt ott ernyő hófödte ormok fölé boltozó átlátszó üvegéggel, mely alatt az élet moccanása sem zavarja már a lélek nyugalmát. Sokféle ég volt, melyeket mindenki maga tarthatott a feje fölé. Yang-Csu a teliholdas éjjeli eget választotta és hazament. De az ernyő nem hozott békességet a házba. A korhelyek és szerelmesek dalai a hőidről Yang-Csu lelkébe csurogtak, és a szenvedély úgy feldagadt benne, hogy sem felesége sovány karjai, sem háza szűk falai között meg nem fért. Yyang-Csu harmadnapra visszavitte a teliholdas ernyőt, és helyébe cserélte a mezei magányosság ernyőjét. De ez sem hozott jót. Ez alatt az ernyő alatt úgy elmerült, mintha a végtelenségben úszna, és megfeledkezett üzleti dolgairól, és ha felessége csak megszólította is, úgy felriadt, mintha álmából Ijesztették volna ki, fájdalmasan. Ezt az ernyőt ls vlszavítte Yang-Csu harmadnapon. Igy cserélte a napernyőket egyre-másra, és nemsokára mér megpróbálkozott valamennyivel. Akkor Igy szólott az ernyősmester Yang-Csuhoz: — Most már megpróbálkoztál valamennyi éggel, és egyik sem adott nyugodalmat lelkednek, hogy békességben élhess feleségeddel. Van nekem még egy ernyőm. Talán úgy akarja a sors, hogy az használjon neked. Az ernyősmester, aki termetes nagy ember volt, térdeire támasztotta kezét, aztán kétszer nekilódulva, szuszogva felállt. Befordult műhelyébe, és mihamar Visszatért egy napernyővel, mely kevésbé, volt mutatós a többinél. Yang-Csu kinyitotta, és egy öszi-estl égboltot pillantott meg, nehezedő szürke eget, mely a láthatáron még vöröslött a leszállt nap nyomában. Vadludak húztak rajta V-betűben dél felé. Sajgó vágyódás fogta el az ember szívét, ha utána nézett ezeknek a vadludaknak. Ismeretlen és elérhetetlen messzeségekbe való vágyódás, Yang-Csu mégis magával vitte ezt az ernyőt, mert nem volt más választása. Az őszi alkonyéggel feje felett és határozatlan távólbavágyodással szívében járta Yang-Csu ezekután a város utcáit, és látta, mint régen a gazdagok pompáját, a tündöklő mandarinokat, a hatalmas harcosokat és az aranyhímü behúzott függönyü hordszékeket. De mindez nem bolygatta fel többé lelki nyugalmát, mert nem kívánta. Tekintete a vonuló vadludakat követte ismeretlen távolokba, és vágyódása arra szállt. És ha este hazatért feleségéhez, kissé mélabús volt ugyan, de nyugodtan és barátságosan szólt élete társához. Attól fogva Yang-Csu békében és megelégedetten élt feleségével, Yü-Nüvel. Mert bár néha megbolygatták aZ ő szívüket ls, mint. minden emberét, fájdalmas nyugtalanságok, melyek kicsiny házukban el nem fértek, de olyankor kinyitották az őszi alkonyateget és a vonuló vadludak után néztek, és vágyukkal együtt nyugtalanságuk ls elszállt messzire, úgy, ahogy a füst kiszáll a kürtőn, hogy meg ne mérgezze a szoba levegőjét. Nemsokára YU-Nü szeme fehérjében sem voltak vörös erek, és idővel kerekmosolyú, kövér asszony lett belőle. BALÁZS BÉLA