A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

(A jubiláns válaszol1 FORBÄTH IMRE: N. I em illik jubilánsnak beleszólni a jubilálás zajába. De miért is tenné — mondhatnánk —, hiszen ez alkalommal mindenki csak örömet akar szerezni az öregnek? Innen a sulykok elvetése is, a túlértékelés, legendaszövés ... Kár, mert tapasztalat tanítja, hogy az életben emelt szobor ritkán éli túl az illetét, s a jóindulatú túlzások kételyt váltanak ki, mely aztán szívesen csap át negációba. Sebaj, mondom végül is, majd megkapom a magamét. Már régen kiszemeltem a helyemet a Parnasszuson, távol a csúcstól, egy kies, erdőszéli üdülőhelyen, magamfajta kobzosok árnyai társaságában. S hogy ne unatkozzunk, lesznek ott esztéták is, hajbakapva olyan akadémikus kérdéseken, hogy ki volt a közepes, a jó, a kitűnő, a nagy közöttünk ... Nem vagyok nagy költő, barátaim, a kedves gratulánsok tévednek. Megjártam én is a poklokat, mint minden igazi költő, de nem szállottam le azon' mélységekbe, melyekből visszatérve csillagmagasságig tört például egy József Attila. Ne irigyeljük babérkoszorúját, az egyben töviskorona is volt... Szóljunk hát Attilánkról — miért volt ő nagy költő? Mert hatalmas tehetsége maradéktalanul a nép ügyét szolgálta! Költővé válásának igazi dátuma 1919, a dicsőséges magyar kommün éve. Annak emléke élt szívében, annak tragikus bukását siratta egész hátralevő életében, bár róla nyíltan sose írhatott. Olvassuk el újból a Kései siratőt, a legnagyszerűbb anyaverset. Vajon csak anya-vers volt az ? Szabadszállásnál, vonattetőn hasalva, hozott krumplit, kölest, csirkét 1919 telén a beteg mamának. Otthon már a halottat találta, s körös-körül a tanácsköztársaság legyilkolt hősei fölött orgiáztak a fehér gyilkosok. Egybeforrott a költő lelkében a kettős gyász, a kettős siratás ... Majd merészen fölfelé Ívelt a költő pályája. A társadalom mélyéből zúduló hangok kürtöse lett, kifejezője egy új, immár győzelmes forradalom előkészítésének, várásának, reményének ... A forradalom késett, s a tágranyílt, rémült szemek a fasizmus növekvő éjszakáját látták. A nélkülözéstől végsőkig legyengült költő összeroppant, nem bírta tovább a várást. És milliós tömegek fájdalma lüktet az övével, szörnyű sorokban, tömegeké: Kik daccal és tehetetlenül remegnek, mert kínjukból jövőnk nem született meg ... Itt a kulcsa József Attila végső válságának, öngyilkosságának. Igaz, sok minden és sok mindenki összefogott a szerencsétlen országban, hogy legnagyobb költőjét a vonatkerekek alá taszítsa. És mégsem szomorú szerelem, nem kótyagos lélekelemzők, nem vakszemű Babitsok, nem túlbuzgó szektánsok áldozata volt ő, hanem a fasizmusé. Annak volt, a vele való egyenlőtlen küzdelemnek, magyarföldön első, hősi halottja. Ez volt József Attila .:; Mi, költőcskék, jubilánsok és nem jubilánsck, szedjük le hát a babért, melyet tisztelőink néha oly bőkezűen szőrogatnak fejünkre. Többet kell ahhoz szenvedni, küzdeni, alkotni, mértéket nem ismerő József Attila-i emberszeretettel, végtelen hűséggel a néphez, a dolgozók pártjához, a szabadságharcok katonáihoz, hőseihez, mártírjaihoz. S akkor talán megérdemli a költő, hogy költőnek nevezzék. Csak áldozatos, harcos életben kovácsolódik az alkotó, az alkotás, minden igaz ember. Hogy is mondotta az öreg Tolsztoj? „Ahhoz, hogy becsületesen éljünk, verekedni kell, beavatkozni, tévedni, mindent elhagyni s újra kezdeni — örökön harcolva s nélkülözve. A nyugalom: lelki aljasság!" Nincs ennél jobb útmutató a Parnasszusra, költőtársaim! S most visszatérhetek önmagam esetéhez. Szóltatok rólam: jól esett a hosszú csönd után. Meghatva köszönöm a szívből jött üdvözleteket. Am régi közmondás int: le a kalapot a múlt előtt, s felgyűrni az ingujjat a jövő előtt!... Van bizony munka elég. Vissza hát a kalapot a fejre, elvtársaim, s gyűrjük fel szaporán az ingujjakat... mény italnak. De már tavasszal hiába néztek az égi magasságok felé, onnan nem jött segítség, hogy a vetetlen földből kicsírázzon az élet. És a rédovaiak — talán papjuk t^/iácsára — a téli fagyra hárították a bajt. A vizsgálódó hivatalos emberek meg is ítélték a segélyezést, és így csak pár hónappal később jöttek rá, — ameddig a juttatás tartott, —, hogy aki nem vetett, az hiába készül aratni. Ojra csak papjukhoz fordultak segítségért, aki most is beváltotta népe reménységét. Ekkor ugyan már nem zarándokoltatta fel népét a Drehára hálaadó istendicséretre, mint az érkezéskor, hanem azzal a tanáccsal szolgált, hogy a jussolt dolgokkal egyetemben térjenek meg ősi fészkükbe, mert Íme, itt, e hitehagyott kálvinista magyarság nem fér meg békében velük. Sok volt a föld, mégis kevesen maradtak meg rajta. Sokan a ferdebeszédű papnak hittek, meg Honzó Misonak, aki azt mondta: „Nem azért jöttünk, hogy kapáljunk". — Aki azért jött, itt maradt. A földdel azonban így sem bírtak, összefogva. Ntort alig néhány embernek kellett a föld, legyen az magyar vagy szlovák . . . — Akkor még a szövetkezetről szó sem esett — jegyzi meg rövidesen Lajos barátom. — Sző sem esett, csak később, negyvennyolc után. De a nép tulajdonába került nagybirtokra még akkor sem volt igénye senkinek. így került állami kezelésbe, hogy most sokan gondoljanak arra, milyen jól jönne egyik vagy másik laposa a régi birtoknak valahol a Sajő paraján. GYURCSÖ ISTVÁN 25