A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Rozsnyói VIII. A szabadságos napok múlásával egyre inkább szaporodik, osztódik bennem a sok látott és érzékelt esemény. A hétköznapok apró munkakockáiból piramist lehetne építeni az ember dicséretére. Nehéz a válogatás, hogy kifaragva melyiket használjam fel pár oldalnyi írásban, megmutatva a legfontosabbat: íme ez is az élet - a világ egy piciny darabja. Tegnap még a borzovai márványbányák fölött csipegettük a galagonyabokrok piros gyümölcsét, kóstolgattuk a sötétvörös somb'ogyókat, betűzgettük a temető cifrázott fejfáinak feliratait: Bene Farkas, alvégi Farkas ... — Vlkovci — Farkasok! — Figyelmezteti Szecsányi Károly tanító. — Valamikor a cseh husziták vertek itt tanyát. Zsizska és Nagy Prokop buzogányos katonái, amikor vezérek nélkül maradtak itt leltek menedéket. Ebből annyi lehet a történelmi igazság, hogy a tatárjárás után IV. Béla cseh telepesekkel is szaporította a megfogyatkozott népességet, akik továbbra is tartották kapcsolataikat az elhagyott szülőfölddel, és amikor apró csapatokra hullott szét a husziták buzogányos serege, menedékre leltek Borzován, hogy száz év múlásával már a magyarral együtt álljanak ellen a prédáért sereglő töröknek. Bárhogy volt is, a buzogányt pásztorbot váltotta föl, Vlkovcit a Farkasok. Vad nevek, szelíd foglalkozások. Meghódított legelők, szántott termőföldek szolgálták az ember akaratát. És ma, az utódok valósítják meg a hajdani táboriták álmát, a közösségi életet. Raktározom az emlékeket. Válogatom az eseménykockákat. Tegnap még a borzovai papsajtos iskolaudvaron ültem, tizenhét csillogó szempár melegében, hallgatva a kis diákok fogadkozásait a jövendő, felnőtt korról. Ma reggel meg már az élet más jellegű jeleire figyelek. ... Korán ébredek, én, a kései vendég itt Berzétén, a Bacsó család piroscsíkos dunnája alatt. Az élet apró zöreje ébreszt: csizniakoppanás, kannacsörgetés. Ébred a ház és vele a munka. Az apró zörejeket derengés kíséri, és látom is már a szoba tárgyait. Szemben velem a falon tükör, alatta négy fiókos öreg bútor, a sublót; rajta a szokott apróságok: poharak, fénykép és azon a család négy férfi tagja . .. — Jő reggelt! — köszön rám az egyik, az otthon lévő ifjú Bacsó Lajos, ahogy benyit az előszobából. — Jó reggelt! - fordítom el fejem a fényképről.. . És ülünk már az asztal két oldalán, teregetjük szándékainkat egymás elé: és sorolnám is már, mire lennék kíváncsi, hogy a múló órák minegyikéből megőrizzek valamit. A vendégfogadás melege hátraküldi a hűvös kiváncíúságot, és a találkozás örömére ünneppe oldjuk a kötött hétköznapi reggelt. • ... A sajóvölgyi barangolás utolsó előtti állomásán vagyok, Berzétén. Beszélgetünk a reggeli világosságban, és barátom sötét arcát vizsgálom, mintha most látnám először. Hátraküldött kíváncsiságom szemembe tolakodik, s nézem miközben cserélgetjük a szavakat: — Későn jöttél. — Felborultak a tervek. jegyzetek — Szabadságra nem tervekkel kell menni! — Nem éppen tervek, szándékok voltak... Szándékok. És sorolom is, mi mindent szerettem volna látni tizenkét nap alatt Rozsnyón és körülötte, bányászok és szövetkezeti parasztok között. Megjárni a mélységek és magasságok útjait, beszélgetni és hallgatni a beszélgetőket, mint most teszem, amikor szemben ül velem egy ember, aki nyolc évig' volt a szövetkezet elnöke, agronómusa, könyvelője, és úgy is mondhatnám, mindenese. Nyolc év a szocialista mezőgazdaság posztján. Nyolc év segítette formálni az új termelési viszonyokat; és a sötét arc magán hordozza e nyolc év jeleit. Az öreg sublóton fiatal fénykép. Szemben velem már komoly férfi ül . .. A homlok kerek dombján keresztben két barázda. Az első két év talán a nyolc közül. A két szem parazsa közö'tt az öszszeérő fekete szemöldök völgyében a másik kettő. Mintha korommal húzták volna. Üjabb két év. Ezek az akarat barázdái. Az orr két oldalán vésett vonás. Gond. Az élet, a szövetkezet gondja. Mélyültek, ahogy szaporodott a felelősség. Ez megint két év. A nyolc év barázdáiból az utolsó kettő a szűkre húzott szem ablakának sarkából indul s mélyül el a barna homlokcsont alatt. E köré már kíséret is kerül, a férfikor szarkalábjai... — Egészségedre! — mosolyodik el, s fekete bajusza alatt a száj két sarkában megjelenik a kópés ifjúság. Bevilágítja a szobát, mintha a nap bukkant volna ki a szürke Cégérkő mögül, hogy beszórja sugaraival az ébredő falut. — Egészségedre! — koccintom az övéhez apró poharamat, és a kemény ital meglágyítja az étvágy ingereit, hogy Piros néni kínálását már semmiképpen sem tudnánk visszautasítani. Vendég vagyok, de mintha fia lennék a háznak. — Már azt hittük, elveszett — fogad a konyhában Piros néni. Mondanám is már, hogy a rossz pénz nem vész el, de szemem megakad a fésülködő kéz mozdulatain. Hasonlítgatom a haj tompa ezüstjét egy másikéhoz: édesanyám hajához. Mennyire egyforma. Egy árnyalattal sem barnább. A könyök tartása is ugyanaz. Nehezen hajlik a kívánt szögbe. A fésű fogai keresik az ősz hajban a barna ifjúságot. Keresi a fésű és nem veszi észre, hogy a majdnem hetven év keresgélése közben megjött a tél, és csak az unokák tavasza jelzi az élet szőke, vagy barna szépségét. A jókedv azonban nem őszül meg soha, és ez biztat az asztalhoz ilyképpen: — No, ha megkerült, akkor reggelizzünk. — És ez a szó mintha átlépne a falakon, csukot ajtókon, mert az udvari zörejek elcsendesednek, csak a csizma koppanása üt némi zajt, hogy a 'lábtörlőn csusszanássá szelídüljön, és behozza a két csizmás láb Lajos bátyámat, barátom édesapját, a hajnali ébresztő, zörgető házigazdát... Fogy az étel, a szó meg szaporodik. A gyerekekről esik a legtöbb megjegyzés, hogy ki erre, ki arra repült, egy maradt a háznál, de az is keveset volt otthon nyolc év alatt, még enni is alig járt haza, mert szövetkezetet csinált, hogy végül a rossz szándék meg a betegség elfordítsa útját a maga épített ösvényről. Barátom csak hallgat. Nem először hallgatja végig. Nyolc év alatt volt benne része. Szaporodik a szó, és át is ugrunk vele szaporán, vagy negyven évet visszafelé, hogy megjárjuk a piavei harctereket, ahol Lajos bátyám járt az első világháborúban. Majd visszaugrunk a szóval a közelmúltba, hogy a második világháború borzalmait ítéljük el a jelen békéjével. A kettő között szóba jönnek Berzéte urai: a hajdani Bebekek, kikkel a Bacsók is idetelepedtek 1600 körül, majd a későbbi Máriássyak, a Hámos, meg a Rákosi bérlők, majd birtokosok. És így végül eljutunk a szóval a földhöz, a szövetkezethez. Visszakanyarodunk tehát a kiindulási ponthoz. S hogy elölről ne kezdjük, én kérdezek: — Mikor vezették be a villanyt a faluba? — 1916-ban. — Persze, a birtokosok ... — Hát elsősorban azok miatt. Nézem a testes rádiót a reggeliző asztalon, és a mosógépre gondolok, ami a konyhában a fogas alatt húzódik meg szerényen. A szórakoztató és a segítő eszköz persze nem 1916-ból valő. Ezek már újkori szerzemények. De még gyártmányoknak is újak. Oj az ötven ház is, amit 1945-től építettek a faluban. Ez is új, ahol ülünk és azt méregetjük, hogy íme, tíz év alatt ötven ház és az előtte levő negyven év alatt csak húsz épült a faluban. Nyújtóznak az utcák. A falu egyik vége Szalóc felé, a másik meg Rozsnyót szeretné elérni. De oldalt is kitér a falu, mert a körösi út mentén már külön kis Berzéte épült... Mindezt a Kishegyről, a Cégérkő tetejéről nézzük már, ahová két órai kapaszkodás után kerültünk, mert az egy órás út duplájára szaporodott. Lent a völgyben mosakszik a falu a délelőtti nap sugaraiban. Mosakszik, hogy az őszi szél pirosra törölje képét, egyformára a ' háztető cserepeit és a fák lombjait. De felhő száll a nap arcára, ahogy a múltról beszélgetünk. A felhő árnyéka Köröstől jön, felkúszik a Berzehorkára, keresztülbukdácsol a temető akácfái hegyén, lejön a papdombon a faluba, átlép a Sajón és az árnyék íme már itt van a Kishegyen és minket is beborít. A felhő árnyékában megfakulnak a piros tetejű házak, de így eltávolodva, fölé emelkedve mégis könnyebb beszélni egy falu sorsáról, mintha lent volnánk a négy fal között, ahol a szoba szögletei is fegyelemre intenének. Ülünk a Cégérkő tetején, mint figyelők ülhettek századok előtt, hogy a dúló tatár és később a török lovasok érkezését, vagy elvonulását lessék szorongva, majd örvendezve. A múltról beszélgetünk Bacsó Lajos barátunkkal. A szövetkezet első éveiről és még az azelőttiről, amikor a nagybirtokok földjén a rédovai telepesek kezdtek gazdálkodni a felszabadulás után. Hatvan család jött Rédováról, hogy ugyanannyi cédulázott készülődjön el Berzétéről a gonosz törvényű időkben. Népek csereberés időszaka volt ez a hajdani, tizenhárom év előtti idő. Földben ugyan nem lett volna hiány. A berzétei határban megélt volna még a települő lélek is, csak valahogyan roszszul álltak munkához. Igét hirdető papjukra hallgattak elsőbben, majd megjáratták üres vetőgépekkel a szántott földeket, a magot meg kicsepegtették ke-24