A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Giacamo Ruccini, a világhírű zeneszerző száz évvel ezelőtt 1S58. december 22-én született az olaszországi Luccában. Itt, ebben az alig harmincezer lakosú városkában tűnt fel először a fiatal, tehetséges muzsikus 1883-ban írt vizsgadolgozatával, a „Capriccio sinfonico"-val. Már első operái országos hírnevet szereztek neki (Le Villi, Edgar, Manón Lescaut) majd következő dalművei a Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony s híres három egyfelvonásosa: A köpeny, Gianni Sicchi (melyben talán a világ legszebb áriáját énekli Lauretta) és Angelica nővér már világhírűvé tették ezt a nagyszerű olasz zeneszerzőt. Hatalmas sikerei óta főként luccai és viareggiói villájában élt. Puccini, a századforduló operaközönségének ez az ünnepelt és dédelgetett kedvence jól tudta és ismerte a színpadi hatás titkait, jól választotta meg szövegei, kiváló teátrális ösztön vezette munkájában, s — valóban vérbeli művész is volt. „Az egzotikus kolorit, mellyel színpadát mindjobban elfátyolozta, azok a dekadens izgatószerek, melyekkel újra meg újra felpezsdítette színpada vérkeringését, a burleszk, bizarr, groteszk elemek, melyeket az opera buffa régi teátrális készletéből tanult, igazi mesterükre találtak benne, kinek rafinált bravúrja mögött is előcsillan ilyenkor a nagyobbrahivatott poézis" — írja egyik életrajzírója. Bár sokban igaza van, mindenben mégsem érthetünk vele egyet. A „nagyobbrahivatott" szó itt mintha azt éreztetné, hogy Puccini többet, nagyobbat, művészibbet is adhatott volna a zenevilágnak. Adhatott volna ? íl ft A romantikus opera & nagymestere Hát nem adott mindent, nagyot és művészit azzal, hogy önmagát adta, a századforduló Verdi, Massenet, Debussy muzsikájából fakadó, s mégis újhangú operáját, mely ha olykor talán enervált is, fáradt és „őszies", mégis pontosan beleilleszkedett korának hangulatába. Ha fáradt is volt a muzsika, s fáradt a muzsikus, a művészet mégis csodákra képes, s e fáradt muzsikus a Bohémélet, a Pillangókisasszony s a zseniális Sicchi után meg tudta még alkotni a mesteri formagazdagságú Turandotot, mely művészetének tetőpontját jelenti. Innét már nincs tovább! S nem is volt tovább. Puccini még az opera befejezése előtt meghalt; művét Alfano fejezte be — méltó módon mesteréhez. Puccini lelkivilágát talán legjobban az a levél világítja meg, melyet a Bohémélet egyik előadása alkalmából 1897-ben Párizsból írt. Ekkor növekedett szinte szemmel látható módon az elismerés és hódolat a zseniális olasz zeneköltő előtt. Daudet, Zola, Saru .u, Massenet, mind ott voltak körülötte. Mégis így írt: „ ... Párizs beteggé tesz. Vágyom az illatos plniák, az erdők és bő nadrágom után, amelyben szabadon mozoghatok. Vágyom a szabad szelek után, amelyeket a tenger felől sodor a légáramlat. Érzem a víz sós leheletét, és itt, olyan nagy távolságban is az otthonomtól kitágul az orrlyukam tőle. Gyűlölöm az aszfaltot, a plakátokat, az építkezés csodáit. Szerelmem a fenyőfa és a pipacs ..." Volt benne valami kis bánat, amit mások előtt mindig titkolt, de amit szeretett s lelkében valósággal dédelgetett. Vágyott a sikerre, de a legnagyobb siker sem elégítette ki. Többet akart. Mindennél többet. S mikor a Manón 1923-ban győzelmesen bevonult a világ leghíresebb operaszínpadára, a milanói Scalába — Puccini visszavonult, s nem ment többé az emberek közé. Csak akkor, mikor súlyos, gyógyíthatatlan betegségét kezeltette. Brüsszelbe utazott egy híres szakorvoshoz. Onnan már nem tért vissza. Utolsó operáját, a Turandotot se fejezte be. Ez az opera is a milanói Scalában került színre, ahol mély megilletődöttséggel fogadta a közönség. Toscanini - aki a bemutató előadást vezényelte — úgy jelent meg a pódiumon, ahogyan azt Puccini előre megjósolta: szomorú hangon jelentette be, hogy a szerző meghalt és nem tudta befejezni művét... S amit alkotott, mégis teljes volt, hiánytalan, korának igaz muzsikája, melynek szívhezszóló dallamai még napjainkban is tiszta fénnyel ragyognak. ZÓLYOMI ANTAL liiMf Az ókori primitív népek vallásfelfogása szerint a gazdasági élet virágzása nemcsak az emberi erőtől függött, hanem kiszámíthatatlan körülményektói is, vagyis a szellemi hatalmak szándékától. A szellemvilág megnyerésére áldozatokat mutattak be, hogy ezekkel jobbra fordítsák saját sorsukat. Valláshiedelmük megszemélyesítette a váltakozó évszakokat is, melyeket születőéi meghaló isteneknek tekintettek: áldoztak nekik, kegyüket kérték, mert féllek tőlük. , A ősmagyarság sem kivétel ezen általános törvény alól, és a már majdnem teljesen kiveszett babonákból, valamint a népi szokásokból következtethetünk az öspogány szemléletre, mely évszázadok alatt összekeveredett a keresztény kultusszal. Vegyük szemléltetünk tárgyává a Márton napot. A primitív népek számára szörnyű csapás volt a tél. Ez az évszak nemcsak a fagyoskodás, u betegségek és koplalás időszakát jelentette, hanem a halálét is, mert egy-egy szokatlanul kemény tél megtizedelhette a népet. A tél rémét vagy szellemét különböző név alatt ismerte az öspogány; rettegett tőle, és áldozatokkal igyekezett öt kiengesztelni. A magyarok az őshazákban (Levédiában, Etelközben) libával áldoztak szerlemének. Ez az ösi pogány áldozat, természetesen más formában, még ma is megvan. Sok helyen Márton napra libát hizlalnak, és annak mellcsontjából a jövő tél időjárására jósolnak. Ha a mellcsont piros színű, enyhe tél következik, ha aztnban a mellcsonton fehér pettyek mutatkoznak, sok havat és kemény telet jelent. A csontból való jósolás a sámánizmus maradványa. A magyarokhoz legközelebbi rokon voguloknál és osztjákoknál még a XX. század elején is szent állatnak tartották a libát. Nem valószínű, hogy az ősmagyarok pontosan megtartották a november ll-i dátumot. Márton napja -már későbbi eredetű, keresztény elem. Sok helyen azonban ma is Márton napra várják a tél igazi kezdetét, vagyis az első havat . Régebbi századokban féltek ettől a naptól. Hogy miért ? Ma már csak a szólásmondás maradt meg: „Márton fehér lovon jön!" A népi hiedelem szerint ugyanis, ha Márton fehér lovon jön, vagyis havazik; enyhe tél lesz. Ha azonban barna lovon jön, vagyis nem hóval: kemény tél várható. Ennyi a mondás, de ha visszanézünk a múlt századokra, igazat adunk az embereknek, akik féltek Márton napjától Márton napja ugyanis fizetési, jobbágytartozási, tisztújítási, pásztorfogadási határnap volt. Mindenesetre még a tartozásban nem levő jobbágy is köteles volt egy hízott libával hozzájárulni földesurának Márton napi lakomájához. Még költészetünkben is találunk nyomokat a Márton napi lúdról. Kisfaludy Sándor sorait idézzük Csobánc vára meséjéből: „Késő őszben volt az a nap: Már mindenütt eike.e Márton lúd ja, a Bakony nak már lehullott levele." A gömöri palócok a Márton napi havazásra még ma is ezt mondják: „Márton melleszti a libákat!" Ma már gazdasági életünkben nem függünk a szellemek kénye-kedvétől. Magunk is elfogyaszthatjuk a hízott libát, és közömbös számunkra, hogy fehér vagy barna lovon jön-e Múrior, és a liba mellcsontja piros'színit-e, vagy fehér pettyes. 18