A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

' >' -n • YV < Ján Kostra: Vers El akarták némítani a verset, mely dicsért tégedet, a verset, művedet, céltudatos fő, kérges tenyerek: . .. hogy jogtalan a derűlátás s a ma versének inkább a szkepszis a jelszava. E jelszó-divat nekik megfelelhet, reményiikvesztett gyökértelenek. De mit bánják a forgó műszakok a divatot. Divattal még senki jól nem lakott, nem emelt házat, földet fel nem szántott, trágyát nem terített, gépet nem tervezett.., nem szerelt istállót, nem fejtett kőszenet.., s nem küldött az éjbe, a csillagok felé, boldogság-kutató rakétát, s nem ls irt a kor ütemére verset. Divatját múlja szüntelen s kivetik egyre a szemétre. Lecsepülték a verset, mely ünnepelt tégedet, céltudatos fő, kérges tenyerek, Lehet, nem voltak a legjobbak e művek, darabosak voltak, nyersek, széiptevőek. De mit számít a botladozó ritmus,, daktilus, jambus, trocbeus, Bennük, élt az optimizmus és a remények. (Akadt, ki félreállt csendben, bizonytalan: divatjukat múlták, vegyük ezt komolyan.) Am a vers mégis nö. A költészet atyja, a nép, földanyánkkal, - nem kell, hogy költemény magasztalja — él és gyarapodik, nő napról napra, s egyre merészebben, bátrabban és szebben alkotja a világot — e valóságos, tökéletes verset. Kishitű homlokok fölé emeli fényes homlokát,, túlnő a rágalmon, dicshimnuszon s tovább; hegyeket mozdít. Elnémítanák, de a költő nem hallja. Ali az állványon, fenn a magasba',bányák mélyét járja, vasat önt, acélt edz, síneket fektet, és Írja, így írja meg ezet a verset 8 költő: a forgó műszakok. Fabiusz LászlS- fordítása Egy színes papírért mindent megkapott; csak a kezét kellett kinyújtania és ölébe hullt, amit akart. A fehér boltos nyájasra húzta a száját, mikor üveggyöngyök, bábuk és játékok közt turkált, és papírral meg érmékkel fizetett. A színes papírnak varázsa volt. A fehér nők még jobban szerették, mint a fekete asszonyok. Táncoltak, énekeltek és ölelték párducsudár testét, ö, a fehér nők még inkább megvásárolhatók, mint a fekete asszonyok. Galingallát kezdte felejteni Kamba. Aztán egy nap elfogytak a papírok. A fehér boltos nem mosolygott ' többé rá. És a fehér asszony utálattal mondta: — Menj a pokolba, rühes néger! Üres zsebbel, korgó gyomorral kódorgott Kamba a tengerparton. Tegnap még nem tudta, csak ma döbbent rá, hogy társai vannak, kirúgott, meghusángolt négerek, akik egy csepp bérért szolgálták a fehér embert. — Hajdanában, mielőtt a fehér hódítók jöttek, boldogan éltünk - mondta egy öreg szolga. - A föld dúsan termett, ettünk, ittunk és szerettünk, és nem volt gondja a holnappal senkinek. — A fehér ember jót tett velem, meggyógyított, új életet adott nekem -mondta Kamiba. — A fehér ember pénzt adott neked, és elvette a földedet. Hol van most a pénzed, Kamba? Nem tudsz a pénzzel bánni, az is az ő mesterségük. Egy jóra ezer gonosz esik. A te jóságos gyógyítód is gonosz volt, mert rád szabadította társai kapzsiságát. Bölcs ember volt az öreg, és Kamba mohón hallgatta. — Ha te úgy tudtad az ő gonoszságukat, miért nem védekeztél? — Későn tudtam meg én is, Kamba. Az ő eszük fürgébb, fortéllyal hazudnak, föléd kerülnek. Látod, ruhát adtak rád, férgek laknak alatta, az ő bőrük tiszta marad! Dobd el a rongyaidat, menj vissza a vadonba, Kamba! — Nincs többé földem, nem vetek többé kölest, nem ültetek tengerit és édesburgonyát - jajgatott Kamba, mintha mély vérkútből merítette volna fájdalmát. A szive pörölyként vert, vére fájón lüktetett a testében. Üvölthetsz véres, kisebzett ajakkal, kínodra nincs visszahang, a forró homokba hal. Az ültetvényeken most kezdik az asszonyok a munkát. Az eső porhanyóssá 14 áztatja a zsíros fekete földet, friss lombbal és fűvel övezi derekát a hegy, szállnak a lágy szagok, a nedves illatok, és égni kezd a bozót. Tam-tamok hívnak, riadt antilopnyáj inal a tűz elől. Nyurga lábuk nyomában dárdával és nyíllal rohan a vadász. Jaha huj! Kamba álmodik. Hajnaltól űzik a vadat ernyedetlen iramban az elkészített vermek felé. Csorog a megsebzett állat sebéből a vér, most szembe fordul és lesunyt fejjel nekiront. Röppen a dárda, hegye átveri a vad szügyét, és az állat hörögve eldűl. Jaha huj! Táncról álmodik Kamba. Egyetlen láibdobaj rengeti a földet. Karcsú teste vörös fagyökérrel és zsírral van megkenve, csörgők és kolompok fityegnek, zörögnek lábán. Kezdődik a férfiavató szertartás. Jön az öreg mágus élesrefent késével, fröccsen a vér a legény sebéből, és kürtök és csontfuvolák recsegve bőgnek. Jönnek az asszonyok és érintetlen lányok, csuklóikon és bokáikon csörgő fémperecekkel és sötétvörösre mázolt derekuk íngerlően ring. Jönnek a férfiak, összeállnak a párok, és járják a szerelem táncát. Gémberedett tagokkal ébredt Kamba. • Otthon most rőzsetüz pattogna vigan a gyékénye mellett, szállna a kesernyés füst és űzné a hajnal csípős hidegét... iValaki rugdalta. — Takarodj innen, mocskos néger. Visszarúgott, de fején koppant valami, menten összecsuklott. —Tanuld meg a rendet, itt nem lehet aludni. Odébbvánszorgott Kamba, és sötét, elnehezült fejjel járta a fehérek utcáit. Este megint a tengerparton ült, mint egy fonnyadt, szárnyaszegett fekete madár lógatta fejét, és hallgatta a társak énekét. Mintha sűrű, nehéz illatú vér ömlene a haldokló elvágott torkából, úgy szállt ez az egyhangú jajgató ének, és Kamba szíve belefájdult. Most érezte csak, mennyire egyedül volt, rettentően egyedül, társtalan bánatában. Jaj, a fehérek, azok a fehérek! Az öreg intelme gyűrűzött ber.re, rnlnt csöndes vízbe dobott kő. Felül kell kerekednie esettségén. Kl a kőházakból, a penészből és ragálybői. •A meleg föld, a kövér fű, a mézga és a vadmenta szagától eltisztul majd agyáról a köd, gyors lábon oson a bozót útján, és csigapecsenyét süt, ha elfogja az éhség. Hajrá, új élet int! Dalolt az úton Kamba, völgyről völgyre terebélyesedett benne az öröm, prémnél puhább gyékényei várják odahaza, kedvenc pipái és Galingalla ölelő karja. Mióta elhagyta a falut, kilencnél többször újult meg a hold. Galingalla kicsinye is várja, az elsőszülött. Vajon fiút szült neki, vagy lánykát? Egy reggel riadt lélekkel megtorpant a hegyen. Hol volt az otthon? A zsúpfedeles kunyhók, az ültetvények és a sűrű bozót a folyóparton? Vasház állt kedvenc halászóhelyén, árkok szabdalták a rétet, és a fölgöngyölt, megbarázdált föld meghasogatva vigyorgott rá. Fehér párát lövellt a. vasház, és éktelen zörgéssel mintha ezer dob szólna, dörgött a völgy. A fehér ember eltüntette a falut. Sátrak álltak a hegyoldalban, a fehérek sátrai. A lába vitte tovább Kambát túl a hegyen, Galingalla öreg szülőihez. t — Galingalla a fehér parancsnoknál szolgál. Eredj oda, váltsd ki a rabságból — mondta az öreg. Visszament Kamba a sátrakhoz. — Hol a fehér ember pénze? — kérdezte Galingalla. Kamba intett, hogy a fehér ember pénze a városban maradt. Adták és visszavették. Atok van a fehér ember pénzén. Galingalla nem sírt. A csecsemőjét hozta. — A fiad, Kamba. Otthon elfogyott az eleség. Szolgálni jöttem a fehér embert, hogy ne vesszünk éhen. — Menjünk innen, Galingalla! — Hová is mennénk, Kamba? A fákon most nincs érett gyümölcs, a folyóba nem vethetsz horgot. Itt minden a fehér emberé, amerre látsz, minden az övé. A fehér parancsnok kijött a sátor elé, és elégedetten mustrálta Kambát. Pompás, keményizmú fickó, arra termet, hogy törje a követ és zúgó, sustorgó szitákkal mossa az aranyat. — Reggel munkába állhatsz. Nesze, itt a csákány — mondta a parancsnok, és odadobta lábához a szerszámot. Kamba Galingallára és a kisdedre nézett, éhes gyomra felmordult, mint a meghunyászkodó kuvasz, és lehajolt a fehér ember csákányáért. (1033)