A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Egy asszony a sok közül Podhorszky Kálmánná, a garamvezekényi nemzeti bizottság alelnöke. Kis útbaigazítás után könnyű a házukra találnom. Majdnem a falu szélén laknak. Épp fordul ki az utcaajtón, mikor eléje toppanok. — Jó napot, Ilona néni! Megismer-e még? A magas szőke parasztasszony kicsit zavartan néz rám, de aztán felderül az arca, megismer. A Csemadok járási vezetőségi ülésén találkoztunk Zselizen, jó fél évvel ezelőtt. Sose felejtem el, mikor barnakockás ken-, dője csücskét megigazítva felszólalt. Egyszerű, lelkes szavakkal számolt be faluja kulturális életéről, s arról, hogyan rendezték a tagsági díjakat házról házra, járva. — A nyáron ígérte, hogy eljön. Vártuk is — mondja. — Nem tehettem, Ilon néni - szabadkozom. — No nincs semmi baj. Kerüljön beljebb — invitál boldogan. Bevezet az első szobába. Széket töröl. Néhány hasáb fát dob a törpe kályhában pislogó tűzre. Mfg így tesz-vesz, addig körülnézek. Alacsony, fehérre meszelt szoba. Tiszta és egyszerű, mint az Ilon néni. Az asztal sarkán és a barna fapadon könyvek, újságok szépen egymásra rakva. A tükör alatt régi családi képek. Onnan mosolyog rám Ilon néni is vagy huszonöt évvel ezelőtti régi menyegzői képről. — Hány éves most, Ilonka néni? — kérdem, ahogy leül a szemközti székre. Szövetkezeti csendélet Podhorszkyné és féi — ötvenegy múltam — mondja és ujjaival az abrosz szélét morzsolgatja. — Nem néz ki annyinak — vetem közbe. — Az lehet, de a derekam érzi már. Hiszen cshk lennék — nem kívánok többet — negyvenöt éves! Mert van még itt a falunkban sok tennivaló. Podhorszkyné majdnem minden tömegszervezetnek vezetőségi tagja. Szervez, agitál, gyűléseket készít elő, és ezt mind szabad idejében végzi, mert napközben a szövetkezetben dolgozik. A pulykafarm vezetője. Vezekényen halódik a kultűrélet. A fiatalság néha-néha nekilendül, betanul egy színdarabot, mint például az év elején Lovicsek Béla: Jancsi című színmüvét; lejátsszák, sikerük van, aztán ülnek csendben a babéraikon. Néha egy-egy mozi vagy tudományos, ismeretterjesztő előadás jelent eseményt, s utána hosszú ideig megint tespedés. — Sokszor már én is elkeseredem s szégyenkezem a falum miatt — mondja Podhorszkyné. — Valahogy több odaadást, nagyobb lelkesedést szeretnék szítani az emberekben. Emlékszem — tizenhat éves lányka voltam — milyen titokban szerveztünk gyűléseket a múltban a-csendőrszuronyok árnyékában. Füzéken laktunk je a pulykák között a Frankli birtokán. Édesapám ott volt éjjeliőr. Házról házra jártam, segítettem édesapámnak, meggyőzni az embereket,, a cselédeket, és akit hívtunk az örömmel jött közénk. Az a baj, bogy az emberek felejtik a rosszat - pedig a múltat sose szabad elfelejteni! így beszél Ilon néni, aki az 1956-os magyarországi ellenforradalom idején lépett be a kommunista pártba. — Nem én voltam az egyedüli, aki ezt az utat választotta, hogy ezzel adjon méltó feleletet azoknak, akik a népet újból cselédsorba szerették volna dönteni — mondja. Aztán megint a kultúrmunkára terelődik a szó, mert Podhorszkyné nem nyugszik addig, míg Vezekényen fel nem lendül a kulturális élet. — Nem szeretném, ha a járásban az utolsók közt emlegetnének bennünket, A telet ki kell használnunk. Űj vezetőséget választunk, rendszeres összejöveteleket szervezünk és műsoros estek rendezésével foglalkoztatjuk az idősebbeket és a fiatalokat egyaránt. Késő délutánra hajlik az idő. Kínt lassan, nagy pelyhekben szállingózik a hó. Ilon néni készülődik a telepre, a pulykákat megetetni. — d — TU FU (712—770) mmmmmmmmmmsmmmmmm Künn a Keleti külváros szélén, a szemétdombon hever, elhagyott, egy ló, csont és bőr. Megemelem a fejét — hiába ágaskodik fel, visszadöl megint az oldalára. Pedig még nemrég szellőként szállott, tomporán bélyeg tüzelt, hirdetve: hatodosztályú Az elhagyott lő parancsnok lova. Vonult mellette hadsereg, három, s három seregből nem akadt senki, aki ráegszánja. A szőre csapzott, bőre rühmarta és sömörette, úgy hámlik róla a var, a piszok, akár a pikkely. Ügy maradt, mint az elszáradt gally a hóra lehullva. Pedig még tavaly zúgó viharként rohant urával nyergében harcba. Most, elhagyatva, már csak árnyéka, szegény, a tónak, amely valaha vígan viháncolt mezőn és réten. Egyszer, csak egyszer ugrott ügyetlen egy sziklán áltál, meghőkölt s botlott. Ha meglát olykor em 'férfit, mintha nyerítve sírná el a keservét: hogy itthagyták a fagyos ég alatt, társai csak a „ húzó vadludak. Este senki nem köti be meleg, dús istállóba. Estenden csak a varjak lepik meg„ tépik, vagdalják varas sebeit. Kinek esik meg a szíve rajta, ki tartja jól, hogy tavasszal egyszer megint járhasson, legelhessen a dús, ízes fűben? Fahiusz László fordítása.