A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Ezer Picasso festi az álmunk Röntgen előtt Szép, hamis angyal, látjuk a cselt már, közöttünk járkálsz, intve, locsogva, s rejtse bár gonddal újszínü pompa nyárspolgárod régi gúnyáját, valódi színed csillan alóla. Itészi pózban, félmosolyokkal vonulsz előttünk, nézel a mélybe, jó se vagy, rossz se, zord se, kevély se, fricskázó kedved hogyha elúntad, becéző szókat súgsz a beszédbe. Mélyen alattad zajlik az élet, eszmék ülője tartja a testünk, ágyul magunknak magunk kerestük, korunk kovácsát híva pörölynek, lávánk acéllá edze ki bennünk. Papir is zörren szót ha kimondasz, bár sima hangú s külseje ékes, van papagáj is ennyire képes, bízva, hogy kap majd érte jutalmat — csőrén másoktól zeng az idézet. Mi a szó jussát töprengve vívtuk, hitünk súlyával mértük a súlyát, s heve, dárdája gyakorta szurkált előbb magunkba, másba csak aztán, bár még akkor se fújtuk a hurrát. Szocializmust egyik fogásként sohase nyeltünk sültgalamb módra, nyergül se szolgált magunk lovalva, hanem megértve: sorsa a sorsunk, mellé kiálltunk hü csatasorba. Handabandázva ha nem is járunk, • s mellünk se vertük, tetszik ez élet, tudjuk és tudd meg: szebbül és szép lesz, avult hatalma régi koroknak, gáncsos emlék csak, fel sose éled! Szép, hamis angyal, tudjuk kufár szó, szólam is bőven lengeti selymét, s rikíthat rajtad bárhogy a festék, vágyaink képe el sose rutul, mártsa beléd bár más is ecsetjét. Papolj, papolj csak, meg úgyse» sérthetsz, állunk a vártán, jó szót se várvá, vörös csillagunk fényét vigyázva, ezer Picasso festi az álmunk, szárnyát galambunk győzve kitárja. MONOSZLÓY M. DEZSŐ Húszan vagyunk talán. Vagy többen is. Félmeztelen jérfitestek villognak a sötétben. Megrokkant gladiátorok. Kegyelemre várva. Nem, nem! Mind győztesen állnak és keményen. A gép előtt a képen csontkarok, koponya, széles medencék. A bordák között öklömnyi szív dobog. Elgondolom: vajon, ha meghalok és átsugároz rajtam a jöld röntgenszeme s megáll szívem, ki nézi majd a sárga csontokat? De hess, te sötét gondolat! Sóhajtson ... Mélyen ... Jó ... . Mélyebben .. . Elég. Az orvos hangja bársonyos, szelíd. — Nincs semmi baj ... — vigasztal s hozzáteszi: — Nem, nem komoly ... Egy folt itt, meg itt... baloldalon, fönn a kulcscsont alatt... Hm... S elfojtva latin szavakat diktál. A nővér tolla serceg. Tessék tovább. A zsámölyról lelépve nézem a másik embert, ki helyemre áll. Bordák, karok, szív, táguló tüdő. Megdöbbenek, mert arra gondolok, így látták minden titkomat előbb, kik most őt nézik. Kérem a következőt... Míg öltözők, egy boltos mellkasú izmos legény megkérdi, ki vagyok. A rendelőben egyenlő minden ember. Ingemet gombolva beszélek magamról. Elmondom, mi a célom, mit tettem eddig, s mit szeretnék tenni — s egész természetes, hogy így bizalmasan beszélgetek vele. Hogy hallgatnak! Bronzarcukon mosoly villan, s a szivük jósággal tele. Egészségesek. Munkások. Vasat gyúrnak és betont öntenek. Évente egyszer — helyeslem nagyon — eljönnek, s hagyják, vizsgálja agyon az orvos őket. Vidámak. Nevetve kezüket nyújtják sorba. Lelkük legmélyéről szedik azt, mit mondanak. Nem részvétből, de jóságból rügyező pár egyszerű szót. Magam maradok. S míg nézek utánuk, úgy érzem, mintha velük járnák én is, szívem dobban, mint lábadobbanásuk. FARKAS JENŐ A rozsnyói bányászoknak Ma már higgadt bölcsességgel tudok visszanézni a még tegnap csak derengő igaz valóságra, mint ki rátalál a bűvös, szabadító szóra, mi börtöne ajtaját nyitja. Ültünk, s az emberről beszéltünk, míg ti, magatok sorsán tűnődtetek. S hogy a vasérc, a bánya nem került szóba, keveseltétek írásunkban a honi tájat. És én mégsem tudok másképp szólani hozzátok. Ne várjatok dicshimnuszt tőlem, mi csak tihozzátok szóljon. Nem vagyok embere a dicsérgető szónak, ki egyszer ezt, máskor amazt emeli toronymagasságba. Csak az emberről szólok, ki itt él,, lélegzik és új világot épít, bárhol is álljon e termékeny földön. Az emberségről szólok, mely ugyanaz a bányamélyben, mint a szövetkezetes napos udvarán. Mert több-e az emberség a Mária-bányában, mint a szövetkezet földjén? A szűk folyosókon csille nyargal, hogy telve nehéz érccel napvilágra jöjjön, mit az ember termel. De vajon a mélyben, hol a robbanógáz visszakéri az ebédet, eszedbe jut-e, hány kéz érinti meg a csillébe rakott porlö ércet, míg végül karcsún ívelő híd, autó, vagy esztergapad válik belőle? Ki nagyobb hát? Ki a bánya torkát látja, és fúrja a föld kinccsel teli gyomrát, vagy ki a kohónál verejtékkel várja: mikor csapolja meg a kemencét? Ki tesz többet e mi világunkért? Ki a földet felülről túrja traktorok hátán, hogy legyen új kenyér,' vagy ki a szövőszékek lármás csattogását irányítja, míg fut . a fonál, hogy -testednek takarója legyen? Embernek lenni! Ez a feladat bárhol is légy e dolgos, holnapot-váró világban. Ember, akit vágyak feszítenek, alkotni, tenni hittel, egy boldog jövő biztos tudatában, hol nem számít, milyen az ember bőre és az inge színe, hol nem ismerik azt a szót, hogy börtön, óvóhely és háború. Hol nincs nyomor, és nincsen bomba, de van becsület, igazság, van szépség és derű, fény és fiatalság, GYÜRE LAJOS