A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Rembrandt: Aranyat mérő öregasszony egy rend ruhát és elnyűtt festökellékeit listázták, mérhetetlen vagyont hagyott örökül és a világ müveit népei drága, féltett kincsként óvják és adják át alkotásait az eljövendő nemzedéknek, mint a haladó emberiség dicső hagyományait. Szinte rafinált egyszerűséggel van megfestve az Aranyat mérő öregasszony. A sötétbarna háttérben egy sápadt, pergamenszerű, de mégis élő arc villan elő: az öregasszony. Kezében mérleg, a mérlegen néhány aranypénz és ékszer. Nézzétek a kezeit! Az ember egy lépést hátrál, nehogy hozzáérjen a kísérteties, kékeres, zsugoriságtői reszkető kéz! Frans Hais, a felszabadult Hollandia tipikus fia Rembrandt kortársa volt. Hangos, vidám és bizakodó! Kard van az oldalán, mely gyakran és gyorsan röppen ki hüvelyéből. Ecsetjével históriás éneket ír a festövászonra hazájáról, népéről! Halászokat fest, tengerészeket, zenészeket és utcalányokat .. . Megfesti Hille Bobbét, a haarlemi boszorkányt. Nyers és erőteljes, mégis van benne valami szubtilis finomság. Áz impresszionizmus elvetélt futára ő, jóval kétszáz esztendővel Manet fellépése elött. Frans Hals életében csak egy nagy hibát követett el, nem tudott idejében meghalni! A világ körötte rég megváltozott, a harcosok és kalmárok megöregedtek, lehűltek. Fekete polgárruhában járnak, istenfélők és tengerentúli gyarmatbirodalomról álmodoznak, sok-sok rabszolgával! A festő azonban Van Dyck: 1. Károly angol király francia felesége , még mindig a zajos szabadságharcos. Mulat, dalol, verekszik és fest. Képei már nem kellenek. Végül is szegényházba kerül, majd ingyen-sírba. Mert ekkor már a divatos Van der Heist és van der Tempel festi a puritán kálvinista hollandusokat — mint arisztokratákat. A győztes burzsoázia itt is a vereséget szenvedett arisztokráciát majmolja. Jakob van Ruijsdael, a legnagyobb holland tájfestő, szintén nyomorultul pusztul el, akárcsak Rembrandt és Frans Hals. Sajnos, az itteni kiállításon levő egyetlen festménye sem mutatja be művészi nagyságát- Ami pedig Seyboldot, Seemant, Storchot és a töbhieket illeti, meg kell modani, hogy valamennyien az európai élvonalba tartoznak. Én azonban csak a iegnagyobbakról szóltam. A7égül pedig meg kell említenem, mi» képpen kerültek városunkba Rembrandt, Rubens, Tizian és társaik. Ez a hetvenöt mű csak apró töredéke annak a több mint ezerkétszáz súlyosan megrongált képzőművészeti alkotásnak, melyet a rombadöntött Drezdában a szovjet hadsereg katonái felfedeztek, és a szovjet restaurátorok türelmes, kitartó munkával kijavítottak. Csekély tíz évig tartott a művek restaurálása! Három évvel ezelőtt pedig a szovjet kormány e műkincseket visszaszármaztatta a Német Demokratikus Köztársaságnak, köztük Rafael Sixtusi Madonnáját, Rembrandt, Tizian, Tintoretto, Velasquez, Rubens és mások alkotásait. És ez alkalommal talán érdemes visszaemlékezni minden idők háborúinak martalócaira, a svéd zsoldosokra, osztrák dragonyosokra, valamint a martalócok királyaira — Hitler hordáira. Ezek, ha módjukban állott, a leigázott országok múzeumait, képtárait és magángyűjteményeit kifosztották. Ez szokásos hadizsákmány volt, nem is furcsállotta senki, főleg nem a modern landsknechtek. Most pedig, horribile dictu, ezek az „ázsiai barbár bolsevisták", akik ellen Hitler, Horthy, Tiso és Mussolini, no meg Franco „védték" az európai kultúrát, sok százmillió értékű kincset szolgáltatnak vissza jogos tulajdonosaiknak, semmibe véve az európai kalózok és útonállók élő hagyományait. Érthető tehát, hogy bekövetkezett az érzelmek zűrzavara! A becsületes németek őszintén örültek, és velük együtt örvendezett Európa minden békeszerető, müveit népe. Am voltak olyanok is, mégpedig szép számmal, akiknek e nemes gesztus nem volt ínyükre, és ezért nem tudták, no meg nem is akarták megérteni a dolgok lényegét. Éppen csak, hogy nem protestáltak az effajta vörös propaganda ellen. A nyugatnémet Frankfurter Allgemeine Zeitung fanyalogva írt erről a „neveletlenségröl", mert szerinte: „Műkincseket és műemlékeket hadizsákmányként elhurcolni, a művelt nemzetek között éppen .olyan ősrégi szokás, akárcsak maga a háború." Incredibile creditu, de az egész úgy hangzik, mintha a Szovjetunió —mivel a műkincseket nem tartotta meg, sőt, visszaszármaztatta tulajdonosának — nem lenne művelt állam, legalább is nem a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint! Erről a palánk mögüli nyelvöltögetésről az embernek akaratlanul is a kutyáról és a karavánról szóló arab közmondás jut az eszébe. Mert mi, igenis előre haladunk — legyen bármennyi hibánk, fogyatékosságunk —, és megvalósítjuk a kommunista ember ideálját. Ebben a nagy perben Atalanta királykisasszony a koronatanú, hogy az új, szocialista ember erkölcse tisztább és az épülő kommunista társadalom morálja különb, mint a világtörténelem eddigi összes képmutató avagy farkas erkölcse! A jövő igazolja majd néhai jó Ady Endrét, aki így sírt fel az imperialista öldöklés közepette: „Jönnek majd jobb napok is, S egyszer (Be jó lesz, ki megéri) Torkig a förtelemmel S emlékezve Megállítjuk A gonosz szédítőket, A tegnapi időket. Es csöndesen megkérdjük. Milyen halált akartok? Buta és elnyűtt Régi, ostoba kardok? Egyszer Tele emlékezettel Még kérdezni is merünk: Jönnek még jobb napok is." Igen, jönnek még Jobb napok is! Ezt hirdeti országnak, világnak Atalanta árkádiai királylány visszatérése és az. egész kiállítás. 5 Frans Hals: A pipás ember és Hille Bőbbe-