A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

BAR SI IMRE: Mtlllt! Vis ílltÉ! (Gondolatok egy kiállításról) Két büszke márványtábla a kapu alatt oly neves vendégek bajdani .látogatását hirdeti az egykori primáspalota falai között, mint amilyenek Talleyrand és Lichtenstein herceg voltak. Napoleon Bonaparte minisztere és az osztrák császár teljhatalmú képviselője ebben az épületben Irta alá ezernyolcszázötben a pozsonyi békét. Ám meg vagyok győződve, hogy a város emlékkönyve számtalan híres és bizonyára nem egy hírhedt látogató nevét őrizte meg az utókor számára. Most azonban márványnál és ércnél maradandóbb emléktábla kerül az ódon épület falára, mert ezúttal olyan látogatók tisztelték meg az ősi tanácsházat, hogy hozzájuk hasonló vendég aligha járt még városunk sok dicsőséget és megaláztatást átélt falai között. A hajdani látogatások és a jelenlegi között alapvető különbségek vannak — külsőségekben is! Míg azelőtt az illusztris látogatókat titkos rendőrök és fegyveresek sorfala védte a plebejusok szemei, szavai és tetteitől, a mostani vendégeket tisztelettel és mély hódolattal keresik fel dolgozóink tömegei. Pedig fejedelmi vendégekről van szó! A Szellem, vén Európa szelleme látogatott el ismét városunkba és a Drezdai Galéria hetvenöt remekmüvével mutatja be, évszázadok műveltségének művészi kézjegyét, a múlt nagyságénak üzenetét, az örökséget, melyet a ma, helyesebben Tizian: Fiatal nő vázával Mola: Homérosz mondva, a holnap nagysága mentett meg a pusztulástól. Oetvenöt olajfestmény í Igaz, csak paránya a Zwinger felmérhetetlen kincsének; és mégis, ez a kiállítás országra szóló esemény! A tizenhatodik, tizenhetedik és a tizennyolcadik század — a kései reneszánsztól a barokkon át, egészen a klasszicizmus és a polgári realizmusig terjedő korszak — olasz, németalföldi és nagynémet mestereinek műveit csodálhatjuk meg a városháza dísztermeiben. íme Pavlo Veronese olívzöld tónusú képe, a Királyok imádása. Nézem Máriát, és gondolatban fellapozom az ismert képek reprodukcióit. . . Hej, hogy mennyire is érzékiek Veronese szent asszonyai! A reneszánsz győzedelmes polgárasszonyai ők, akik a képzőművészetben már detronizálták a feudális úrnőket, a közéletben azonban a küzdelem még jó kétszáz évet eltart. Különben is ez a Veronese olyanynyira merész legény volt abban a veszedelmes korban, hogy az Utolsó vacsora című képéért a szent inkvizíció előtt kellett felelnie ezerötszázhenvenhárom július tizenhetedikén. Tizian, a velencei cinquecento festőfejedelme a Vázát tartó fiatal nő-vel, egy komoly hangú, barnazöld árnyalatú olajjal van képviselve. Ám a néző hiába keresné a képen, a tizianvörös hajat és az áttetsző fehér testet. Tompított színek domináLnak, és hiányzik az érzékiesség is. Tizian számára az asszony nem test, hanem a formák, színek és vonalak harmóniája. Nála még ez a fiatal nö is büszke szépségű, érett asszony. A hegyek fia — akinek szülőháza egy észak-olaszországi falu végén állott, az erdők szélén, vadregényes sziklák alatt, ott, ahol a Piave árja zúgva sodor magával partot, fát és sziklát — egyéniségének uralkodói méltóságát belevitte képeibe is. Ám Velence hivatalos festője mégsem idealizál. Láttam valahol egy művét, melyen III. Pál pápát örökíti meg kegyetlen realizmussal. A képen a keresztény világ feje nem más, mint egy élő múmia. Ez a realizmus azonban még Tiziánnál is korlátolt, vásznairól hiányzik a nép, melyet csak Dürer és Pieter Brueghel fedez fel. Kár, hogy nem láthatjuk tájképeit — hisz Winckeílmann annak idején a tájfestés Homéroszának nevezte el Tiziant. Elbájoló Guido Reni Gyermek Bakkhosza; és komoly, szép munka P. Francesco Mola Homérosza, majd J. Mytens, Van Breudel és az ismert, valamint sokat utánzott csatafestő, Philips Wouwermann képei vonják magukra a figyelmet. Aztán eljutunk a kiállítás két igen jellegzetes alkotásához, Rubens festményéhez, a Meleagrosz és Atalantához és Van Dyck királyi portréjához. A spanyol hódítók győzelme után TV Flandria az eretnekirtó jezsuiták fellegvára lett. Ennek ellenére a flamand képzőművészetben mégsem honosult meg a fojtott spanyol légkör, a nyomott hangulat és sötét színek. A diadalmas jezsuita rend új metódussal idomítja a flamand művészetet. Tudja, hogy a flamandok sohasem lesznek olyan bigott katolikusok, mint a spanyolok; és ezért az ellenreformáció aszkétizmusa helyére, egv bizonyos .mérsékelt érzékiességet engedélyez, mely a barokk keretein belüj túlnő a mindennapi érzékiességen. A barokk képzőművészet túlméretezett arányaival egyre inkább az emberfelettihez viszi közeiebb a művészt és közönségét, úgyhogy végül is Rubens: Meleagrosz és Atalanta a barokk festészet, szobrászat és építészet egyre jobban az abszolút monarchia és az egyház apotheozisává válik. így aztán Rubens is, ez a nagy kentaurosz, az anyag és az érzékiesség hirdetője Flandria spanyol helytartójának udvarában élhet és alkothat. Lángpiros, ujjongó színekkel festi meg atlétatermetű alakjait, legyenek azok mitológiai hősök vagy akár újszövetség szentjei. Asszonyai pedig rengő hústömegek, szüzei egyáltalában nem szüzek, s nem is szentek, hanem csupa vágygerjesztő, húsvér asszonyok. Elnézent e nagyméretű alkotást. Meleagrosz. az izomember éppen a leterített vadkan fejét nyújtja át Atalantának. az árkádiai királyleánynak, akit egy nőstény medve nevelt fel. Ez az Atalanta valóban nem mitológiai lény — bővérű, szőke flamand nő. Nem tudni polgárasszony-e, vagy pedig parasztlány, mivel Rubens és utána Van Dyck is méltóságteljes arisztokratákká formálják át a népi modelleket, ha már egyszer leereszkedtek a néphez. Ám felesleges az az ünneprontó meditálás, mert a kép valóban remekmű! Van Dyck, bár Rubens műhelyében tanult, mesterétől mégis teljesen eltérő. Igaz, ő sem fest parasztokat, hanem koronás főket! Azonban nem szereti Rubens robusztus alakjait. Az ő asszonyai finomak, leheletszerűek, sőt, férfialakjaiban van valami aszkézis is, Van Dyck a halk szavak, lágy mozdulatok szerelmese, és halvány pasztellfátyollal vonja be Rubens Iángpirosát a tompa színek e nagy mestere. A kiállításon szereplő képe életének utolsó szakaszát jellemzi. Ha Van Dycket a művészettörténészek arisztokratikus holdnak nevezték el, akkor Rembrandt Van Rijn nem lehetett más az európai fesztészet egén, mint a paraszti nyár napja. A bigottul kálvinista holland kalmárok, hajóépítők és kalózok között nőtt az égig ez a rikta emberfa és művész. Nehéz róla keveset írni, Hisz arról, akit igazán szeretünk vagy hallgatunk, vagy pedig naphoszszat beszélünk. Valahogy így vagyok én is Rembrandttal. Csak azt szeretném megmondani, hogy ő volt az első művész, aki megértette az ember és a ruha dialektikus egységét és az ebben rejlő ellentmondásokat. Ezért kerülhettek vázlatkönyvébe a koldusok és csavargók, aggok és nyomorékok, obsitosok és kóklerek ... Muthers mondta róla, hogy Rembrandt volt az első művész, akit a burzsoázia megkövezett. Élete a fény és az árnyak harca volt, sorsa tragédia — az első modern ember tragédiája. Bár halála után a hivatalos szervek minndössze