A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Téli alkony Aranylanak a halvány ablakok ... Küzd a sugár a hamvazó sötéttel, fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel, a hósík messze selymesen ragyog. Beszélget a kályhánál a család, a téli alkony nesztelen leszállott. Mint áldozásra készülő leányok csipkés ruhába állanak a fák. A hazatérő félve, csöndesen lép, retteg zavarni az út szűzi csendjét, az ébredő nesz álmos, elháló. S az ónszín égből, a halk éjszakában táncolva, zengve és zenélve lágyan, fehér rózsákként hull alá a hó. BABITS MIHÁLY: Halavány téli rajz Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes'. Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelgmód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kut intve dermedt jégszakálla, hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sürü pillanatok pelyhei jobban, mint e szalmagyűrü szívünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg köriüvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A TÉL Mormolnak szelei a fagyos északnak, a zsindelyre vastag jégcsapokat raknak. Ellepik a földet sűrű fergeteggel, a folyóvizeket megkötik hideggel, melyeket őszítnek a havak és derek, azok a tél fején fejérlő púderek, Zuzmarásos a Bak csillámló szakála, csörög a jég miatt minden szőri szála, vége féle jár a didergő december, decembert hordoz már minden okos ember. Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma, bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma. A vékony rokolyás leánynak s a pőre gatyájú legénynek feláll minden szőre. A farkasok, medvék s rókák hébe-hóba a sűrű erdőbe mennek prédálóba. A többi állatok merülvén álomba, alusznak az ősszel készített álomba. A madarak nagyobb része elutaza, csak veréb, csak varjú maradt idehaza, az is a városhoz közelibb szivárog, s a disznótorokba örömnótát károg. Komor minden, minden szomorúnak tetszik, mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik. Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba levegő egével a befűtött szoba. Csupán az örvendő fársáng víg zászlója lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója, mely, víg kiáltással felemelvén fejét, ugrál az új havon, nem találja helyét. Öltözik magára sokféle maskarát, úgrós kozák táncra billegeti farát. Víg ebédeket rak terített asztalán, markába pecsenye, kulacs az oldalán, táncos szobájába víg muzsikát penget, kurjongat s a búnak ádiőt izenget. Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba, amilyet nemigen tennének románba. Követi sok gavar, csirippol utána sok öregbírótól irtózó Susánna.