A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1958-12-14 / 50. szám
semmiségért annyi jóval halmozzanak el? Elérkeztek a tanulás, a vizsgák és az új szokások elsajátításának napjai — igen, folyvást valami új dolgokra kell szoktatnom magamat. A csábító szagok, ízek örvénylése nem szűnik köröttem, a fehérköpenyes férfiak biztatgatnak folyvást. Ám meg kell hagyni: amit Ígérnek, mindig teljesítik. - Bátorság, Lajka, bátorság! - mondogatja gazdám, és szavában valami nagy biztatást érzek; akár valamit, de az én kutyaszem nem tudja felfogni, mit ismeretlen szándékokról tanúskodik szeme csillogása. De hiszen ö a gazda, ö tudja, mit akar! Már hozzászoktam a különböző meglepetésekhez. Fejem fölött zörren valami, és a kamrában hirtelen sötétség támad. De én nem akarok sötétben maradni, kivált, ha tudom, hogy a ibódé körül világos nap van. Ki akarok ugorni, de az átkozott zubbony nem enged. Nyüszítek és ugatok, de félelmemet újra elűzi a gazda ismerős hangja. Itt van, egész közel van, bizonyára fölémhajol, hogy jobban halljam öt. A sötétség éppenhogy elborít, fülem csaknem kilátszik belőle — de a sötétségen túl ott a gazda, és feje körül fényes nap ragyog. - Lajkám, Lajkám! — mitől félsz, kutyusom, te hűséges kis dög, te nagyfülű, hallod-e, itt vagyok melletted! Te okos kutyusom, te, az egyetlen a sok kutya közül, aki megéred, aki... aki megpróbálod, te hírnökünk, te az ember követe, te, aki az első leszel... ö, ha megértenéd . . . megéri, várj türelemmel, Lajkám, higgy nekem! Szorítsd össze a fogad, és várj! Csakhamar ... Csakhamar! Csak tudnám mit jelent ez a csakhamar! Érzem, készül valami. Itt érzem már a levegőben - ó az a légkör, ez a feszültség a fehér köpenyes férfiak arcán. Folyvást tesznek-vesznek, folyvást sietnek valahová. Eltűnnek és újra felbukkannak, sok a futkosnivalójuk, olykor még rólam is megfeledkeznek. Az utóbbi napokban álmomat gyakori berregés zavarja meg. Olykor gyengül, aztán megint erősödik, és berreg és egyre jobban. Nem tudom, mikor szokott megszűnni ez a hang, mert a végén . mégiscsak elalszom, d e még álmomban is hallom. Olykor egy púpos kutyáról álmodom. Két feje vain és két pofája, s mind a kettővel a fülembe morog. Ez a morgás egyre erősödik, olykor az egész ól beleremeg, s én végül mégiscsak elalszom. Utoljára azt álmodtam, hogy a falka, amelyhez tartoztam egykor, mind rámrontott, társaim megmartak és megmorogtak, merthogy elárultam őket. Azt mondtam nekik, hogy szívesen visszatérnék közéjük, de nem tehetem, mert a zubbony nem enged. Akkor elrágták a szíjakat, de én ahelyett, hogy kiugrottam volna, felröppentem a levegőbe. Ott hancúroztam a fejük felett, akár egy kölyökkutya, körbeforogtam a farkam után, és lyukakat vájtam a levegőbe. Mikor felébredtem, azt tapasztaltam, hogy még mindig repülök, bár a zubbony a bódéhoz kötött. A dörgés, morgás még folyvást tartott, s az egész alkotmány remegett, és engem félelem és szorongás fogott el. Ebben a nehéz órában a gazdám jutott eszembe, s alighogy rágondoltam, máris megnyílt a kabin ajtaja, és megpillantottam őt. Áhító szemem az ő drága arcára vetettem, bár a többiek is köréje sereglettek, és nézegettek engem, mintha bizony végem volna. A gazda fölémhajolt, levette rólam a zubbonyt, és én akár a villám, abban a pillanatban kiugrottam a bódéból. Szinte megőrültem az örömtől, körültáncoltam éjti A és körülugráltam, vállára rakva első lábamat - mert én csak így tudok örülni, csak Igy tudok szeretni. A legszebb jutalomnak azt tartom, hogy a gazdámat elkísérhetem mindennapos sétáira. Odakünn már hideg szelek fújnak, és új, szomorú illatokat sodornak. Lábunk alatt megzörög az avar és megsusog a száraz fű. Gazdám, miért fordulunk vissza oly korán, alighogy nekiiramodok a messzeségnek, máris viszszahlvsz? Folyvást és folyvást csak tanulok. Odakünn hideg van, a. madarak, vakondok, mezei nyulak lábnyoma, elvész a ködben. A séták egyre rövidebbek. Alighogy kimegyünk a friss levegőre, már vissza is fordulunk. Már mindent megszoktam. A felfújható zubbonyt is, a zajt és a különböző jelzéseket is. Az utóbbiakról tudom meg, hogy mi történik a következő pillanatban, vagy mit kell cselekednem, bár nem tudom, hogy miért. Éheztetnek, hogy inni kényszerítsenek a szívócsőből, amit a pofámba dugnak. Ha megszólal a csengő — hirtelen megjön az étvágyam. Mindenféle jó falatot képzelek magam elé, egy teli tálat, és nyelvemen öfeszefut a nyál, s akkor megszopom a furcsa dudlit. Mindent megtanultam, mindent tudok, s már semmitől sem félek. Már megismerek minden fehérköpenyes férfiút - a hangjáról is, a szagáról. Félek, hogy a fehérköpenyesek azért vannak itt, hogy történjék valami, azért kell átesnem annyi megpróbáltatáson. Ám én azt szeretném, hogy az a valami meg ne essen. De hát ki bánthat engem, ha gazdám velem van ? Mégis ... mégis ... a sztyeppére kívánkozom. Eltekeregni a hófúvásokban, a viharral birkózni, hallgatni a távoli farkasüvöltéseket — még azt is jobb lenne. Gazdám intésére becsúsztam a bódéba. Mindjárt tudtam, -hogy ez más bódé, bár szakasztott olyan, mint az első. Szaglásom az első pillanatban elárulta. A gazdámra tekintettem, mert bizonyságot akartam szerezni, van-e tudomása erről a körülményről. Rámmosolygott. A fehérköpenyes férfiak is ott álltak köröttem és mosolyogtak. Mi történhetett, hogy ilyen ünnepélyes, képet vágnak? Miért ez a gyengéd figyelem? Ám látom, hogy fáradtak, mintha egész éjjel nem aludtak volna. Érzem, hogy közeleg az óra, és én megtudom, hogy mindez mire volt jó, s hogy mi lesz majd velem. Végre megvirradt az a nap. Bebújtam a bódéba, s hirtelen világossá vált előttem, hogy most tulajdonképpen búcsúzom. Ám az utolsó napok és éjszakák sora mi más volt, ha nem egy hosszadalmas búcsúzás? Elmegyek — a Lajka kutya útra kel, elmegy valahová a gazdája nélkül. Vagy a gazdája megy el talán? Melyik hagyja el a másikat? Én őt, vagy ő engemet? Én, kedves gazdám, magamtól sose hagynálak el! Mire jó hát ez a sok beszéd! Mire valók a könnyek? iRámzárták a kamra ajtaját. Felhangzott a megszokott berregés, mely dörgéssé erősödött, de már sehogy nem zavar, s majd megszűnik, ha kinyílik az ajtó. Hirtelen szörnyű rázkódtatás ért, és én elvesztettem eszméletemet. Sötét volt nem csak köröttem, de bennem is. Nem tudom, milyen sokáig tartott ez az állapot — lassan mégis magamhoz tértem. Első gondolatom gazdámhoz szállt. Kétségbeesett biztonsággal éreztem, hogy már nincs velem, hogy rettenetes távol van, és még egyre távolodik. Magamra nem is gondoltam. Legyen ahogy van, egy bizonyos: a gazda csukta rám az ajtőt, s majd ki is nyitja. Megszűnt már a szörnyű, remegtető dörgés, berregő, gyönge dorombolássá halkult, de soká, soká tart már, és mindig egyforma — már csaknem elaltatott. Ez a nyugodt berregés olyan érzést kelt bennem, hogy ugyan kutya vagyok, de testetlen kutya, hogy nincs lábam, se fülem, se farkam, hogy madzagra kötött, fölfújt balon vagyok, mely egy hosszúra nőtt borzra hasonlít. Igen, repülő borz vagyok, s ez a furcsa tudat megnyugtat, könnyű vagyok és biztonságban érzem magam. Elalszom és újra felébredek. Megszólal a csengő, és szemem előtt megjelenik egy tál kása, s alighogy megkívánom, torkomba csordulnak a világ legjobb Izei. Éhem, szomjam eloltottam, most már jő volna futni egyet, de jaj nekem — hasamon érzem a páncél nyomását, és ez eszembe juttatja, hol vagyok. Olyan furcsa, hogy már elmúlt a sötétség. Különös, gyanútkeltő világosság vesz körül, mely valahogy ismerősnek tetszik. Csak most veszem észre, hogy a mennyezetben kerek kis ablak van, és benne hatalmas hold csücsül. Ilyet még sose láttam! Pedig sokféle holdat néztem, már, rózsaszínűt, véreset, narancssárgát, kisebbet, nagyobbat, olykor olyan gyenge kis holdat, hogy nem is volt érdemes ránézni. Olykor csak egy darabka holdat láttam, én az ilyet mindig megvetettem. Ritka az olyan hold, mely édes fájdalommal és fájdalmas gyönyörűséggel tölti el a kutya szivét. Reggel, hogy megsápadt az ég, megsápadt a hold is, mintha távolodnék, ám ez őrült sebességgel közeledik, felém, vagy talán én közeledek feléje? Teli tüdővel és szorongó szívvel üvöl-19
