A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-14 / 50. szám

/ «I« ... újra felütötte fejét az a csodabogár, akit már tizenhárom év 6ta nem láttam. Hadd mondjam el, úgy nyomja a szívemet. Minden koncerten ott van, nem is egy példányban. Nincs rajta estélyi ruha, vagy ha van, csak kisestélyi, mert kérem ő nem azért jelenik meg, hogy mutogassa a ruháját. ö a muzsika igazi tisztelője, a zene papnője. Bérlet tulajdonos. De ha bérletszünet van, neki akkor is lesz jegye, nem sajnál sem időt, sem fáradságot, kerüljön az bár egy húszasba, mit húszasba, egy ötvenesbe plusz egy kilő csokoládé. Nem élhetek koncert nélkül! — kiáltással beleveti magát a jegyszerzésbe, és ő ott lesz, ha mindjárt maga az előadó művész se férne be a terembe, mert neki ez lelki szükséglet, enélkül meginogna az egyensúlya. Rádión hallgatni a koncertet azt nem. az nem az igazi, ott nem látja a mestert, így nem vibrálnak ideghúrjai a hegedühúrokkal együtt. Egyedül, vagy kis körben nincs meg az igazi ihlet, neki látnia kell, ahogy az isteni művész kijön a pódiumra, meghajol, felhangolja a már jól felhangolt hegedűjét, ahogy végigsimítja kitűnő frakkja hajtókáját, ahogy végignéz a tömegen. Természetesen rögvest meglátja őt, az igazi műértőt, a lelki rokont,' és aztán már csak neki játszik egvedül az ezerötszáz ember közül. Sőt, ha ő nem lenne ott, nem is tudna játszani, elfelejtené még a cé dűrt is, és kész lenne a csúfos bukás. Nincs segítség, ilyenkor összedűlhet a világ, a férj belegebedhet, akkor is ünneplőbe kell vágni magát... és gyerünk! Mert ő nem élhet koncert nélkül. Halkan és álmodozón lép be a terembe, pardon, a muzsika templomába, arcán a megszállottak mosolyával. Ujjai mozognak, mert bár nem játszik egy hangszeren sem, de minden idegszálával érzi, felszívja a zenét, hogy úgy mondjam transzfúziót kap a mester delejes játékából. Mielőtt leereszkedik helyére, kissé felhúzza szeméhéját, és körülnéz a zsúfolt termen; nem feltűnően, mert hisz őt természetesen nem érdekli, hogy ki van itt, de mégis a doktor Plemmék valahol itt ülhetnek a közelben, az igazgató feleségének is zenekari ülése van, és Plemmék megsértődnének, ha nem üdvözölné őket muzsikától kábult főhajtással. Belép a művész. Viharos taps, ő csak markírozza a tapsot, és mártirmosollyal tűri e póri viselkedést. A művész meghajol, amitől ő ájulásba esik, és ebből az ájulásból a szünetig fel sem ocsúdik. Az első hangnál vonaglani kezd, orrlyukai kitágulnak, szenvedélyesen liheg. Ez, ez az ő igazi helye, nem az irodaasztal, vagy a mosogatótál, nem a gyerekszoba, neki koncert kell, igazi nehéz zene, igazi világhírű művésszel, igazi reflektorok fényében. Mit Lehár, mit Strauss és a többi dilettáns, neki Beethovennél, Bachnál, Haydnnál kezdődik, esetleg néhanapján elbírja Schumannt, de csak ritkán, nehogy megártson. A szünetben imbolyogva jár az előcsarnokban a hozzá hasonlók között, és halk fölénnyel elmondja, hogy kiktől hallotta már ugyanezt, és a negyedik tétel utolsó hat taktusa iHeifetz felfogásában jobb, viszont Ojsztrah lágyabban veszi az andantét. Az előadás végén nem lehet őt elvonszolni a pódiumtól. így nézhette Jeanne d'Arc a csodatevő szüzet, mint ő a mestert, mikor az izzadtan megadva magát kénytelen eljátszani ráadásul egy Chopin Mazurkát, mitől a muzsika megszállottján kitör az epilepszia. Ügy sajnálom őt. Már mint a művészt. SIMKÖ MARGIT tök és nyüszítek. Félek tőle, de vágyódom is utána. Legszívesebben megszöknék - eltelve édes fájdalommal feléje rohanok. Szeretném elmondani neki végtelen és érthetetlen kutyabánatomat. Am előre tudom, hogy oktalanul viselkedem, s ezért szégyenkezném, ha nem kutya lennék, A hold eltűnt, az ablakra árny borult, s újra kigyúl a fény — árny és fény, árny és fény. * * * Csak a csengő méri az időt. Még félig alszom, mikor megszólal, és én már megszokásbői inni kezdek. Az első csepp felráz álmomból, a második ráébreszt, hol vagyok, a harmadiktól megjön az étvágyam. Aztán szopok, mint anyja alatt a kutyakölyök. Itt, ezen a helyen, ez az én egyetlen vigaszom, ö, bár csak az ő illatának egy cseppje rejtezne valahol köröttem. Odalenn betöltötte az egész házat, ott volt minden sarokban, minden repedésben, a tárgyak felületén is ott éreztem — itt nyoma sincs. Gazdám, hová tűnt a te illatod ? így élek. Nem éhezem, és nem szomjazom. Ha jóllaktam újra elalszom. Olykor a gömbölyű, kerek holdat várom — egyszerre félek, de örülök is látásának. Olykor álmokat látok. Néha azt álmodom, hogy én vagyok a gazda és gazdám a kutya. Fogom a kalapom és a sétabotot. A gazda örvendezve körülcsahol, csoda, hogy föl nem lök. Olykor megszólalok: hagyj már békén gazdám, ne bosszants, mert büntetésből otthon ülsz majd. A bódéhoz vezetem, ráadom a zubbonyt. A gazda ellenkezik és ugat. És meg bosszankodom. Ki kinek fogadjon szót. Talán a gazda a kutyának? Hiszen én is szótfogadtam. Am a gazda felesel: — Hagyj már békén! Ha nem bosszantasz, elárulom a zubbony titkát. Apró mancsa közé fogta a mellénykét, nyávogott egyet, beleharapott, és kicsordult a vére. Am semmit sem értettem meg a titokból. Azért újra csak kutya lettem, és a gazda űjra gazda lett. Alig múlik ei az egyik álom, már másikat látok, de mindegyikben valaki bánt, és mindenféle baj ér. Mikor felébredek, fáj a szívem, a testem is; úgy érzem, elhagy minden örömem, erőm is, jő étvágyam és szaglásom is,, csak gazdám iránti szeretetem maradandó. Ám a gazda csak nem jön, mégse jön. Talán örökre itthagy? Miért tette ezt velem? Gazdám, a te hűséges szolgád kér, nyisd ki már az ólat — mert elpusztulok itt. Néhány világos gondolatomat újra elnyomja az álom. Bár sose ébrednék fel! — Csak még egyszer láthatnám az arcát! — Hirtelen újabb szörnyű rázkódtatás, lökés ér, és űjra elvesztem eszméletemet» Szörnyű hidegre ébredek. Egyszer a tajgában egy lékbe estem, akkor fáztam így utoljára. Ez még rosszabb — úgy érzem, én magam is egy darab jég vagyok, és valami lyukba estem, aztán én vagyok a lék és rajtam keresztül jégdarabok hullnak, s aztán lék is vagyok meg jég is és ömmagamon keresztül hullok alá — vé•gül már semmi sem vagyok - nem tudok többé semmiről. Visszanyertem eszméletemet. Fehér leplekbe burkolva fekszem, és sok ember vesz körül. Én csak egyetlen egy fejet látok a sok között; szomjasan belélegzem illatát. - Gazdám, tudtam, hogy eljössz — mondom neki a szememmel. Csak nem tudom, hol voltál, és azt sem tudom, hol voltam én. Csak egy bizonyos; megleltük az egymáshoz vezető utat. Most újra szeretlek! Ott sem szűntelek meg szeretni, de most újra látlak és újra érezlek. Űjra kész vagyok elfogadni minden jót és minden rosszat a Te kezedből. * * # Mikor magunkra maradtunk, gazdám így szólt hozzám: Lajkám, te vagy az első teremtett lény. aki visszatért Onnan! Az egész világ írni és olvasni fog rólad. Az iskolás gyerekek is ezt szótagolják majd: Ö, a Lajka kettő. Ezer és ezer ember egyebet sem kíván, csakhogy elevenen lásson! Am ne félj, megoltalmazlak ettől a dicsőségtől! * * » Egyszer, hogy együtt kimentünk a tajgába és én a nyulakat kezdtem kergetni, magához intett, s mélyen elgondolkozva így szólt: — Legközelebb, kedvesem, én is veled repülök. Oldalamon lépkedsz, majd, és együtt tapossuk a csillagok porát. Fordította: Bábi Tibor 20