A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-14 / 50. szám

Szibériai vadászkutya vagyok — a gazdám tulajdona. Nem volt soha jobb kutyája, soha jobbat nem is lelne. Ráadásul nőstény vagyok, s rendelkezem az összes nemem adta előnyökkel. Ha gaz* dám elfordítja tőlem arcát, ha elfelejtkezik rólam, ha más dolgokra gondol, nagyon elhagyatottnak érzem magam,s olyankor nem vigasztal meg sem étel, sem szag. — Minden parancsa heves vágyakozással tölt el, szeretném, ha fölémhajolna, ha keze megérintené bundámat, ha végigsimogatná fejemet két fülem között, és egy picikét a hátamat is; vagy simogatna bárhol másutt, csak. megérintene. Ha valahonnan hirtelen nevemet hallom, hogy Lajka és fülem felismeri gazdám hangját - már hogyne ismémé fel! -, utána iramodok, csak úgy a szag után, amelyet maga után hagy, s amelyet én felismerek a kavicsban és fűszálak kö, zött is — mert ebben aztán mester vagyok. Nincs nagyobb gyönyörűségem egy rövid kirándulásnál a gazdám oldalán. Végigmegyünk az ösvényeken a vakondtúrásokon, elhagyott fészkek, üres és apró odúk között. Ott ballagok egy lépéssel a háta mögött, vagy egy lépéssel előtte, bár minden oldalról ezer kísértő szag és hang csábít. Gazdám illata elkeveredik, elvegyül közvetlenül a föld felett úszó szagokkal. És én ott evezem köztük, futkosok és farkammal kormányzom magam - előre, csak előre — szivem dobog, 3zorong, míg csak nem hallom az ismerős hangot: „Lajka! Lajka!" Ez a hang drágább nekem a levegőben és a füvek közt észlelhető susogások és zörejek sokaságánál, drágább az engem fürdető szagok és illatok áramlatainál. Ám gazdám szemében mostanában valami félelmetes kifejezést láttam. Olykor, ha rám tekint, a türelmetlenségtől és a félelemtől felborzolódik hátamon a szőr. Mit akar tőlem? Mindig olyan jó volt hozzám, de ilyen gyengéd még sose volt. Két tenyere leírhatatlan boldogság és gyönyörűség forrása lett számomra. A szemembe néz, mintha nagy-nagy titkot akarna rámbízni, titkot, amelyen csak mi ketten osztozhatunk: ő meg én. Nyugtalanság és öröm tölti el szívem, annyira magához láncolt; együtt töltünk éjt-naipot, mintha legdrágább bajtársa lennék vagy a gazdája, mint ahogy ő az enyém. Mintha ő is olyan hűségesen szeretne, mint én őt. Most hogy szobájában alszik és én mellette szunyókálok, úgy érzem, nincs köztünk semmi különbség, egyenlők vagyunk — gazdák vagyunk mind a ketten, vagy mind a ketten kutyák. Mielőtt elszunnyadna, gyakorta felém fordul, néz engem, és én nézem öt. Mindketten hallgatunk, ám szeme egyre kérdez. Egy nap gazdám elvitt a Nagy Házba; gyanús szagok, illatok és nem illatok örvényei kavarogtak itt, s körültekintő óvatosságra késztettek. A Házban sok fehérköpenyes férfi és asszony volt: mintha mindnyájan csak rám vártak volna. Ügy 18 Várakozó Ottó rajzai vettem észre, hogy én fontosabb vagyok számukra, mint a gazda. Rám mosolyogtak, simogattak, gyönyörű szavakkal beszéltek hozzám, mintha szeretetemért versenyeztek volna, mintha mindegyikük gazdám szeretett volna lenni. Csakhogy nekem már van gazdám! Nem vettem le róla a szemem, mert tudni akartam, mit gondol minderről, s egyetért-e azzal, ami történik. Már éppen készülődtem, hogy elszelelek — ám ő úgy akarta, hogy tessem nekik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Házba kerültem, nagy változás ment végbe életemben. Nem tudom jobbra, vagy rosszabbra fordul-e sorsom. A sok férfi figyelme kellemetlenebb számomra» Gyakran felsóhajtok, bár csak békességben hagyna valamennyi, úgy sokkal boldogabb lennék. Ám a gazda igy kívánja! Gyakran szót fogadok, hogy békén hagyjanak. Többnyire valami butaságról van szó, de ők nyakasan és kérlelhetetlenül követelik a magukét. — Csakhogy, jaj nekem! Alig teljesítem egyik kívánságukat, tüstént újat eszelnek ki, és előröl kezdődik a rábeszélés, ígérgetés. Azt kívánják, hog egy ismeretlen kutyaólba másszak, mely semmiképpen nem tetszik nekem. Gyanúsnak találom, és félek tőle. Nem is olyan, mint egy igazi kutyaől, és én sehogy sem értem, miért kényszerítenek bele. Ügy érzem, ha belemészok, már sosem jutok ki belőle. Simogattak, csalogattak, Ígérgettek, ám én csak behúzódtam egy sarokba és keservesen sírtam. Nem kell semmilyen édesség; zabáljátok meg. ti magatok a gidacsontot, ha nem adjátok ide mindjárt. — iFélek, szörnyen félek. — Nem akarok semmit, semmit, semmit! Ekkor odajött a gazdám. Tenyerét fejemre helyezte. Már előre tudtam, mit fog tenni. Megszorított, homlokom felett megnyújtotta a bőrt, s mindaddig húzott hátrafelé, hogy gyöngyházszínü szememfehérje is kilátszott alóla. Jólesett az édesen fájó erőszak, mely lényem legmélyéig hatolt, mely az -ő fölényes hatalmát jelképezi, és az én határtalan meghunyászkodásomat. Csak elnevette magát: „Lajka, te kis ostoba, mitől félsz!" Tehát nem fenyeget semmi veszedelem — gazdám, hiszek Neked. Szót fogadok Neked, még cukrot sem kell ígérned. Odavezetett a kutyaőlhoz, és én belemásztam. Csak akkor láttam, hogy jő puha meleg van odabenn, akár egykori vánko somon. Azóta feleselés nélkül járok a bódéba, ott alszom, és oda is utánam jönnek az álmok. J61 érzem itt magam, semmi hiányt nem érzek. Ellenkezőleg, mindenből sokat kapok - a nyalánkságokból is, a szeretetből is. A fehérköpenyes férfiak kegyeimet óhajtják, de én nem nagyon hiszek nekik. Mindig csak mintha véletlenül érkeznének, de mindig ravaszkodnak. Kopasz fej tapogat, kopogtat, megméri nagyságom, súlyom, nyelvemet nézegeti, belekukucskál a nyeldeklőmbe, meg a fülembe - igazán» nem tudom, mit keres ott. Ha közeledik, a szaga már messziről figyelmeztet: Vigyázz! A bajusza is, a kabátja is, a .foga is már messziről figyelmeztet - vigyázz! Vigyázz! Minden zsebében édességeket hord, de bűzlik mint a kórházőrző kutya! - Vigyázz! Olykor félek valamitől, nem tudom mitől. Míg a sztyepoén éltünk, gyakran hasonló félelem tört rám. Igen, a holdtól félek! És nem tudom, melyik érzés uralkodik el jobban lényemen, a félelem-e, vagy bánatos szorongásom. Aztán miért, mi az oka? - Volt idő, hogy egész éjszakákon át nem aludtam, fölbámultam a holdra és vonyítottam, és nemcsak a magam bánatát panaszoltam, hanem ezer és ezer társamét, rég porladó és eljövendő ebek bánatalt. Hasonló fájdalom fogott el most is, ahogy a fehérköpenyes férfi rámadta a zubbonyt. Nem, ez sehogy sem tetszik! Szörnyen fáj, és egyre csak panaszolom, hogy gazdám még segít is neki, és lefog, míg öltöztet. Ahelyett, hogy megvédelmezne, ahelyett, hogy ráuszítana: csípd meg, iLajka! - folyvást nyugtat, csitft. .. Hát hogyan védekezzem, ha maga a gazda gyenge nyúlcsontot adott, hiszen tudja jól, hogy azt kedvelem a legjobban ... ? Már hallgatok, bár reszketek a félelemtől. Eltűrök mindent, mert te, édes gazdám úgy kívánod. A zubbonyt rámadták, aztán le is vették rólam - kár volt úgy aggódnom, semmi se történt. Csakhamar megszoktam ezt a műveletet. Nyúlcsontokat mutattak, és nyelvemen máris összefutott a nyál. De tudtam, már, hogy mindez mit jelent: megint a zubbony! És miért ne? De kérdem, lehetséges-e, hogy ilyen